https://verskucko.com

Címke: élet

  • Váci Mihály: Pipacsok a búzamezőben

    Búza, búzakalász!
    véle szél hadonász:
    hajlik, lengedezik,
    amíg cseperedik.
    Búza, búzakalász.

    Színe még nem arany:
    mint a fű, csak olyan.
    Szerte búzamező
    zöld színben repeső,
    – színe még nem arany.

    Amíg érik a mag,
    lassan, jó nap alatt,
    – könnyű kis pipacsok
    szirma, lángja lobog,
    amíg érik a mag.

    Messze virítanak.
    Lenge szirmaikat
    rázva vérpirosan,
    mag felett magasan,
    messze virítanak.

    Tőlük piros a táj!
    „Íme itt van a nyár!”
    Őket nézegetik,
    szép csokorba szedik.
    Tőlük piros a táj.

    A zöld búzamezők,
    észrevétlenek ők!
    De lehull a pipacs,
    s felragyognak a nagy
    érett búzamezők!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Valami nincs sehol

    Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
    — valamit minden nap elmulasztunk.
    Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
    — s valamit minden tettben elmulasztunk.
    Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
    — s valamit minden csókban elmulasztunk.
    Mert valami hiányzik minden ölelésből,
    — minden csókból hiányzik valami.

    Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
    — minden szerelemből hiányzik valami.
    Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
    — a boldogságból hiányzik valami.
    Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
    — az életedből hiányzik valami.
    Hiába vágysz az emberi teljességre,
    — mert az emberből hiányzik valami.

    Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
    — mert az Egészből hiányzik valami.
    A Mindenségből hiányzik egy csillag,
    — a Mindenségből hiányzik valami.
    A Világból hiányzik a mi világunk,
    — a Világból hiányzik valami.
    Az égboltról hiányzik egy sugár,
    — belőlünk hiányzik valami.

    A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
    — talpunk alól hiányzik valami.
    Pedig így szólt az ígéret a múltból:
    — „Valahol! Valamikor! Valami!”
    Hitették bölcsek, hitték a hívők,
    — mióta élünk, e hitetést hallani.
    De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
    — s a mi dolgunk ezt bevallani,

    s keresni azt, amit már nem szabad
    senkinek elmulasztani.
    Újra kell kezdeni mindent,
    — minden szót újra kimondani.
    Újra kezdeni minden ölelést,
    — minden szerelmet újra kibontani.
    Újra kezdeni minden művet és minden életet,
    — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

    Újra kezdeni mindent ezen a világon,
    — megteremteni, ami nincs sehol,
    de itt van mindnyájunkban mégis,
    belőlünk sürgetve dalol,
    újra hiteti, hogy eljön
    valami, valamikor, valahol…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.

  • Váci Mihály: Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    “Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És “hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!

  • Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.

    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szivünk mindenkit megátkozva vádol.

    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.

    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A mindegy átka

    Sorakoznak s elfutnak a hetek,
    Mintha kórház-szagtól futnának.
    Talán nem volt soha ilyen beteg
    Az Élet, mely szennyesen bukdos
    S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

    Máskor se volt itt élni jó dolog,
    De viharok sűrübben jöttek
    És többen voltak zúgó bátorok.
    Most már a reménytelen Mindegy
    Túlságosan meggyőzött minket.

    A Mindegy, mi ma mindent összetör,
    A lágy ujjakat összefonja,
    Hogy nem szorul össze az ököl.
    S hogy itt még valami teremjen,
    Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

    Igenis: kell a bátor lobbanás
    S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
    Hogy minden vannál mindig jobb a más.
    Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
    Csak azért se győzhet a Mindegy.

    .

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Élni, míg élünk

    Igen: élni, míg élünk,
    Igen: ez a szabály.
    De mit csináljunk az életünkkel,
    Ha fáj?

    Igen: nagyot akarjunk,
    Igen: forrjon agyad,
    Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
    A Nagy.

    Igen: élj türelemmel,
    Igen: hallgass, ha fáj.
    Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
    Halál.

    Igen: élni, míg élünk,
    Igen: ez a szabály.
    De mit csináljunk az életünkkel,
    Ha fáj?

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bíbor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bíbor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kínálom törött lantom,
    Törött szívem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok.
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hívem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon.«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás.
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A fekete zongora

    Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
    Fusson, akinek nincs bora,
    Ez a fekete zongora.

    Vak mestere tépi, cibálja,
    Ez az Élet melódiája.
    Ez a fekete zongora.

    Fejem zúgása, szemem könnye,
    Tornázó vágyaim tora,
    Ez mind, mind: ez a zongora.

    Boros, bolond szívemnek vére
    Kiömlik az ő ütemére.
    Ez a fekete zongora.

    Forrás: MEK