Az én szívem is sebzett,
foltoztatni kéne,
hát elviszem a szabóhoz,
gyógyulást remélve,
hátha megfoltozva
nem is venném észre,
hány és hány ember volt,
aki nem kímélte.
Ha új szívet kérhetnék,
talán könnyebb lenne,
de hát a régi az,
amiben a múlt is el van rejtve,
az a múlt, amely
bár sokszor megsebezte,
de mellette az életem
is gyönyörűvé tette.
Forrás: Facebook
Amikor nem simogatnak a napsugarak,
mert lustábban kel fel a Nap,
amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
mert fakóbban zöldell a fű:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok,
mert kihűltek már a régi álmok,
amikor ürességtől hideg az ágyad,
mert ellustultak benned a vágyak:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
mert por rakódott rá a jóra,
amikor eleged van magad körül mindenből,
mert csak a neheze jut az életből:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.
Játssz koldust vagy királyfit,
játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz…
Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Forrás: Facebook
Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szívedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő.
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Forrás: Szeretem a verseket
Kedves, tedd alvó fejed
Hűtlen, halandó szívemre;
Kör és láz elperzseli
Sok merengő gyermekarc
Saját báját. És a sír
Gyermek-múlást bizonyít.
Mégis – hajnalig simulj
Élő lényeddel reám:
Földi, vétkes vagy, – de lám,
Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen:
Két szerelmesnek, ki hitvány
Aléltságban nyúlik el
Fönt a szent varázshegyen,
Vénusz ad nagy látomást:
Világ-nagy gyönyört s reményt;
Míg az elvont mélybe tett
Pillantás felkölti néha
Kő és jég közt az aszkéta
Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll,
Hogyha már éjfélre kong,
Mint a harang halkul el,
S kényes úrfiak henyén,
Fontoskodva esküdöznek:
Mindent magam fizetek,
Bármit mond a szörnyű kártya.
Ám ma éjjeltől egyetlen
Gondolat vagy suttogás,
Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; –
Hadd: a hajnal lágy szele
Álmodó fejed körül
Legyen oly nap hírnöke,
Mely szemet-szívet vidít,
Érd be hát a földi léttel!
Kínok csúcsán is legyél
Váratlan erőktől edzett,
Bántalom éjét virraszd át
Örök földi szerelemben!
(Franyó Zoltán fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!
Meglátod, visszakiált.
Forrás: Lélektől lélekig
“Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyil, a kimondott szó és az elmúlt nap.”
“Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.”
“Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.”
“A szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között: hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Forrás: Lélektől lélekig
“A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni. A Kék Madár mindig velünk
van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív. “
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.
Szeretek köztetek élni, emberek! –
és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
féltében
mint segít magán az ember, s hogy éli át
itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
– talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
nincsen semmi nehezebb!
Forrás: Lélektől lélekig
