https://verskucko.com

Címke: életbölcsesség

  • Osho: Meglepetés

    Minden, ami gyönyörű és igaz, meglepetésként érkezik.
    Éppen ezért őrizd meg a meglepődés képességét.
    Ez az élet egyik legnagyszerűbb áldása.

    Forrás: idézet

  • Heltai Jenő

    Öreg csatár emlékkönyvébe

    A világ egy futball-pálya,
    Mi vagyunk a labda rajt,
    Melyet a sors fürge lábbal
    Jobbra rugdal, balra hajt.

    Végre jő az utolsó gól
    És a játék vége bús,
    Halál ellen nincs orvosság,
    Halál ellen nincs kapus.

  • Heltai Jenő: Intelem

    Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
    Ki fékezésre és tűrésre nógat,
    Megmagyarázza, hogy csak gyönge báb vagy,
    És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
    Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
    A bölcs lemondás minden kínt megenyhít.
    Szépség – silányság! Mámor – rossz gyümölcs!
    Vágyak – szamárság! Előlük a bölcs
    Fejét homokba dugja, mint a strucc.

    Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
    Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
    Talán egy óra, egy parányi perc
    Meghozza azt, amit kívánni mersz…
    Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.

  • Heltai Jenő: Apám

    Egyszerű ember volt apám,
    És nem hagyott semmit se rám,
    Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
    Legyen emléke mindig áldott.

    Tűrte, hogy járjak szabadon,
    Sokszor de balga utamon,
    Örült, ha vakmerőn repültem,
    És nem szidott, ha tétlen ültem.

    Ha ijesztett a meredek,
    Kezem megfogta. Szeretett.
    A szíve egy volt a szívemmel,
    Mért nem lehettem olyan ember,
    Mint az apám?

    Halk, szűkszavú volt és szerény,
    A bánat fátyla volt szemén.
    Sok élőt, sok halottat gyászolt,
    Az élet néki pusztaság volt,
    Száz keserűség pohara,
    Kegyetlen, izzó Szahara,
    Örök homok, kevés oázis.
    Sokat bántották. Én is, más is.

    De sohasem panaszkodott,
    Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
    A sok bajt elviselte mégis,
    Mért nem tanultam tűrni én is,
    Mint az apám?

    Mikor az ideje letelt,
    Lázadozón nem feleselt,
    Meghalt, mikor meghalni kellett,
    Senki sem állt az ágya mellett.

    Én istenem, ha menni kell,
    Add, én is így mehessek el,
    Éjjel, sötétben, észrevétlen,
    Büszkén, magamban, ahogy éltem.

    Mikor az élet menekül,
    Haljak meg én is egyedül,
    Egy vén diványra ráborulva,
    És senkire se rászorulva,
    Mint az apám.

  • Heltai Jenő: Halál

    Hiába küzdesz és igyekszel,
    Meghalsz, barátom, te is egyszer,
    Meghalsz te is, mint annyi sok más,
    Kiről rosszat beszélni szoktál.

    Mondják, e szörnyű elmúlásban
    Többrendbeli vigasztalás van,
    Valóságos vigalmi ünnep,
    A földi gondok, hogy beszűnnek.

    Kik életedben megtagadtak,
    Most könnyet ontanak miattad,
    Fogadd az elkésett malasztot,
    Bár nincs belőle semmi hasznod.

    Kiket szerettél, kik szerettek,
    Kik szeretettel tönkretettek,
    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát nem zavarják.

    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát mért zavarnák?
    Ki oly forrón csókolni tudtál,
    Csókolni többé úgyse tudsz már.

    Szerelmesen nem suttog ajkad,
    Vasalt nadrág sincs már terajtad,
    Magadra hagytak végre, végre,
    Isten megáldja őket érte!

  • Heltai Jenő: Dalok

    I

    Kisasszony, adja ide a kisujját,
    Ez a kisujj untig elég nekem,
    Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
    Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
    Nézem az ujját szomorú szememmel,
    Melyből a bánat könnye permetez,
    Mióta én is erkölcsösen élek,
    Egyetlenegy szórakozásom ez.

    II

    Majd ha egyszer életemnek
    A doktorok véget vetnek.
    Majd ha egyszer meghalok
    S többé nem járok gyalog,
    Hanem négy fekete lóval,
    Veterán-muzsika-szóval,
    Népeknek az ezrivel
    Kísérnek a sírba el,
    Majd ha elzár sírom odva,
    Beismerem megnyugodva,
    Hogy csak annak szép a lét,
    Aki erkölcsösen élt.

    Annak útján nincsen kétség,
    Zűrzavar vagy bősz sötétség,
    Mert világít a morál,
    Mint a faggyú-gyertyaszál.
    Aki élt erkölcsös éltet,
    Holta után is remélhet,
    Az a mennyországba jut
    S üdvözülhet, hogyha tud.

    Oh, hajolj meg szív és elme,
    Szép az erkölcs győzedelme,
    És azt édes istenünk,
    Add meg, kérlek, minekünk.

    III

    Az édes ifjúságot eltemettem
    És a koporsón ott feküdt a lantom,
    Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
    És töméntelen koszorú a hanton.

    Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
    És nagyhatású gyászoló karének.
    Az édes ifjúságot sírba tettük
    És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

    A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
    Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
    Mi haszna van szegény halottnak abból,
    Hogy elsőrendű volt a temetése?

    Mikor a régi templom szürke tornyán,
    Félelmesen, homályosan, mogorván,
    A toronyóra éjfelet mutat,
    Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
    Életre kelnek sorba a halottak,
    Félbeszakítják síri álmukat.

    A sír öléből mindannyi kilebben,
    A hölgyközönség estély-öltözetben,
    A sok gavallér frakkban kurizál,
    Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
    Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
    És kakasszóig vígan áll a bál.

    Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
    Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
    És nem zavarja álmát semmisem,
    Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
    Az ifjúságnak nincs feltámadása,
    Nem jár haza még kísérteni sem.