„Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt,
csak egyet ne: a boldogságot.”
Forrás: Lucian Blaga
„Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki magad elé bármilyen célt,
csak egyet ne: a boldogságot.”
Forrás: Lucian Blaga
Sose mondd azt: „el-
veszítettem”, semmiről;
mondd: „visszaadtam”.
Forrás: Szeretem a verseket
„Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyíl, a kimondott szó és az elmúlt nap.”
„Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.”
„Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.”
„A szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között: hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Forrás: Lélektől lélekig
Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mottó:
Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat — haladás egyik ponttól a másikig;
mintha egy napsütötte délutánon egy völgyben sétálna az ember.
— Stuart Wilde
Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül pusztán csak a felszínen maradni. Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta:
— A küzdelem nemesíti a lelket.
De ki állítja, hogy ez igaz?
Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű erőfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának:
„Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra szert tennem”?
Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját – vagy mit szoktak a tigrisek reggeli előtt csinálni –, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni.
Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.
Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és érzéseidet jelképezi — azt, hogy mit tartasz önmagadról.
Ha pedig éveken keresztül százezernyi alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba, hogy „az élet küzdelem”, akkor természetesen ezt fogod kivetíteni a legbelső érzéseidből is. Akkor is, ha tudatosan nem vagy tisztában ezzel.
Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja:
„Vigyázz! Ez gyanúsan egyszerű. Pusztítsuk el, és teremtsünk olyan körülményeket, amelyek igazolják a hitünket: az élet küzdelem.”
A dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét megtapasztaltad a balsors minden nyűgét, belső éned előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek hetekkel korábban, minden erőfeszítés nélkül is előálltak volna.
Ez a könyv segít felismerni a küzdelmet, földeríteni az okait, és megszüntetni. De előbb nézzünk meg néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.
(itt folytatódik a szöveg a férfi és női küzdőtípusok részletes leírásával, változatlan tartalommal, bekezdésekre tagolva, ahogy az eredetiben szerepel)
A közös ezekben a figurákban az, hogy mindannyian személyiségük nem valóságos oldalára játszanak rá. Pedig elég lenne egy kicsit igazítani a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá válna az életük.
A küzdelmet kemény munkával kell előállítani.
A folyam viszont természetes állapot.
Abbólfakad, hogy az ember elfogadja önmagát,
és észreveszi: élete többnyire egyensúlyban van.
Forrás: Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Forrás: DIA
Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani.
S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani.
Vágyni a nagy világba? – Játszani.
Készülni szent csatákra? – Játszani.
Mások könnyét törülni? – Játszani.
Gyermekednek örülni? – Játszani.
Hinni saját magadban? – Játszani.
Ha nem, a pillanatban? – Játszani.
Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani.
Istenekkel dacolni? – Játszani.
Költőkkel égbe szállni? – Játszani.
S ha jött csoda, akármi? – Játszani.
Tudtál te lelkesedni? – Játszani.
Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani.
Elég. Én mást szeretnék – …játszani!
S hiszem, többnek fogok még – …látszani!
Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg!
– Távozz, ne zavard a köreimet!
Forrás: DIA
Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
partot, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!
Forrás: DIA
Hol van, amit kerestünk, és mi az,
amit kerestünk, s ha megleltük,
adott-e boldogságot, értelmes örömöt
amit kerestünk és az volt-e végre
a megtalált ajándék, amit kerestünk?
És azt kerestük-e, amire vágytunk,
azt kerestük-e hát, amire szükségünk volt,
az volt-e a boldogság, amit kerestünk,
a lét célja, értelme, az volt-e a lényeg,
amit kerestünk, és kerestük-e végső
erővel, és kell-e azt keresni,
vagy csak mert nincs sehol soha, nem létezik,
azért kerestük?
Forrás: Magyarul Bábelben