Címke: életkép

  • Csokonai Vitéz Mihály: Izenget már…

    Izenget már valahára
    A párosság istene,
    Hogy már az ember ágyára
    Egy emberné illene.
    Nem soká él a halandó,
    A jó szerencse múlandó,
    Házasodni kellene.

    Már a nádat elvetettem,
    Melyen véled, hajdani
    Gyermekkorunkban, szerettem
    Fel s alá lovaglani.
    Alkudni kén a lyányokkal,
    Akik szótalan bábjokkal
    Elúntak már játszani.

    Érzem, hogy egy nagy hízakja
    Van szívemnek félfelől;
    De ki lesz, aki bérakja
    Azt a hízakot belől?
    Több leány van, mint pillangó,
    Válogathatni, de bangó,
    Aki nézgél csak elől.

    Egynek tetszik szép formája,
    Másnak deli termete,
    Annak mézes-mázos szája,
    Ennek jó természete.
    Én is közlöm hát, barátom,
    Milyen lesz az én sajátom
    Erkőlcse s tekintete.

    Forrás: Arcanum

  • Heltai Jenő: Reggel a kávéházban

    Fekete leplét félredobva
    A város ébred halk morajjal,
    S miként ha rajtunk mosolyogna,
    Pirosan ránk köszönt a hajnal.

    Néhány bolond poéta-lélek
    A kávéházban üldögélünk,
    Való-igaz, hogy csúnya élet,
    Melyet így álmodozva élünk.

    Egyik se kormányozza sorsát,
    Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
    A mi hazánk egy álomország,
    A kávéházak szürkesége.

    A mi hazánk egy kerek asztal,
    Amelyen ott gőzöl a csája,
    S a csüggedésben megvigasztal
    A sült galamb teóriája.

    És egyikünk sem szólna akkor,
    Mikor a más mélázva hallgat,
    S hazavánszorgunk virradatkor,
    Hősei egy szomorú dalnak.

    Mikor az utcára kiérünk,
    Ott kint a reggel fénye pirkad,
    Álmatlanul aludni térünk,
    S előlről kezdjük álmainkat.

  • Petőfi Sándor: Sári néni

    A küszöbön guggol Sári néni,
    Guggol s nem áll; nem akar már nőni.
    Van nyergelve pápaszemmel orra,
    Varrogat… tán szemfedőjét varrja.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Ami eddig ott lenn volt ruháján,
    Odafönn van most a ránc orcáján;
    Csak úgy líg-lóg derekán ruhája,
    Mintha rá villával volna hányva.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Haja tél, – ha látom, szinte fázom –
    Fehér, mint a fehérített vászon,
    S borzasan űl feje tetejében,
    Mint a gólyafészek a kéményen.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Befelé vette az útját szeme,
    Ráúnt régi születőhelyire,
    Ott benn pislog szomorún, nem vígan,
    Mint lámpa a beroskadt sírban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Keble róna, puszta s csendes róna,
    Mintha már alatta szív se’ vóna;
    Ott van még a szív, de mozdulatlan,
    Csak nagy néha, csak elvétve dobban.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Vad, tékozló fiú az ifjúság,
    Két marokkal szórja gazdaságát,
    De jön apja, a zsugori vénség,
    S visszaszedi elpazarlott kincsét.
    Sári néni, hej, mikor kendet még
    Sárikámnak, húgomnak nevezték!

    Szalonta, 1847. június 1–10.