Címke: életösszegzés

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Buda Ferenc: Ha csak estig

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    fura kérdés, hogy mire vittem.
    Dudorászva, néha morogva
    láboltam a sárba, homokba,
    nekidőltem, kőre ha leltem,
    le-legördült – visszacipeltem
    azonos rámpán Sziszüphosszal.
    E napig még győztem a szusszal.
    Mocorogván – csont a fasírtban –
    ha időm volt, verseket írtam,
    kalapáltam meg szegecseltem,
    ezer évekig elpepecseltem:
    ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
    de legyen mind jól kifaragva.

    Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
    feketébbnek látom a dolgot.
    Maradandó? Tán ha tucatnyi.
    Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
    Amiképp torlódtak az évek,
    úgy szaporodtak a töredékek.
    Ez az egy is, bárha vitézül
    cihelődik, el sose készül:
    nekifogtam húsz kerek éve,
    s lőn újra meg újra letéve,
    belekaptam, majd odahagytam,
    kuka lap-topként le-lefagytam,
    (kire rákapcsolva az áram,
    s vakon ümmög egyre magában).

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    araszolgatok csak a ringben.
    Csuda tán, ha letépve az ingem?
    Csupa bunda a meccs ma szerintem.
    Köreinket rójuk e hajszán –
    beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
    jogosítvány, csekk meg adatlap,
    árcédula, számla, bizonylat,
    bankkártya, személyigazolvány –
    zsebeim végleg ha kigazolnám,
    leshetnék holmi Csepű Palkók,
    hova tűnt rólam a vonalkód!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    nini – fürkészem – hova lettem?
    S hol a tűz, a hajdani, büszke?
    Feketéllik szerte az üszke.
    A malom még jár – csikorogva,
    de a molnár rest a dologra,
    s noha úgy tesz, mint aki őröl,
    az a lángliszt nem fut a kőről,
    – nono! mintha búza se volna? –
    csak a kőpor hull meg a korpa,
    nosza, láss neki, szedd a csuporba,
    vagy az irhád vidd a pokolba!

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    sok az árnyék. Félrelegyintem –
    s a tekintet újra meg újra
    beletéved az éj-alagútba.
    Vénülve mogorva az ember.
    Süt a nap, s örvendeni nem mer
    sikerét is éli kudarcként.
    Sötétre avul az önarckép.
    Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
    Várjuk, mire fut ki a végszó.
    Veres alkony száll le a házra,
    de az üdvösség elodázva.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    kusza bajszom megpederintem.
    Fanyarul kanyarulnak a strófák.
    Hova, meddig tart e valóság?
    Megy-e még a parázzsal a játék,
    ha a hév vas a markodon átég?
    S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
    Magamért, jaj, mást ne okoljak!
    Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
    aki megbékítne magammal.
    Ha megérem, tán vigaszágon
    e veremből felvisz az álom.

    Hetvenen túl, nyolcvanon innen
    ami volt s van, körbetekintem.
    Favirág hull, szirma lehamvad,
    de kikelnek alatta a magvak
    növekedve és sokasodva.
    Ne siess hát. Várj a sorodra,
    s vélt sebeid már ne vakarjad.
    Cseperednek a kicsi sarjak,
    s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
    Hol a társad? Itt van: öleld meg,
    s a rigóknak lesd ki a röptét,
    ha csak estig tart az öröklé.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Hívogató

    Én szép ifjuságom
    Sárgul hervadozva,
    Ülök már a sutban
    Lomhán darvadozva –
    Ilyen vagyok én már,
    Fanyar, csöndes, fáradt,
    Így szeress, ha kellek,
    Nem járok utánad!

    Jó volt, hiszen jó volt
    Fiatalnak lenni,
    Kényesbús fejemnek
    Nők keblén pihenni,
    Víg, ravasz hunyással
    Lesni alattomba,
    Játszik-e földrengést
    Keblük puha dombja…

    Mint a kerekerdő
    Májusi virággal,
    Tele volt a szívem
    Tréfás ifjúsággal;
    Mint a kerekerdő
    Novemberi gőzzel,
    Tele már a szívem
    Keseredő ősszel.

    Zord egy kerekerdő!
    Csupa sár és felleg!
    Kivirul még? Mindegy!
    Így szeress, ha kellek.
    Ordas bánatommal,
    Dércsípte kedvemmel,
    Nagy hallgatásokkal,
    Őszi szerelemmel!

    Békítő vég-kortynak
    Keresem a kútját,
    E bolond világnak
    Szent kifele-útját:
    Ha van ajkad méltó,
    Ily csókkal itass meg,
    Ha van karod áldott,
    Az útat mutasd meg!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A cigány vonójával

    (Az elveszett családok ciklusból)
    Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni

    Vadászgatnak multamban a gondok:
    Ki szoknyákért futkostam bolondot?
    Megérte vagy meg nem érte?:
    Késő van már, mit bágyasszak érte.

    Minden elmult bolondságom drága,
    Magam csúfja, magam bolondsága:
    Nem maradtam szeretetlen
    S ha szerettem, magamat szerettem.

    Most vagyok csak szomoruan, furcsán
    Régi-régi bolondságok multán:
    Szép eszem ha mostan elmén,
    Istenem, be meg nem érdemelném.

    Sötét szirma az én violámnak
    S csillog az est, engem sokan látnak
    S vén vagyok bár s nem érdemlem:
    Piros legyen a bokrétás mellem.

    Bús violám, akarsz lenni rózsa?
    Rózsa kell most, nem tehetek róla:
    Hogyha eddig nem engedtem,
    Ne kacagjon ki a világ engem.

    Felednélek, ha nagyon akarnám,
    Eléldelnék a magam hatalmán
    Boros szívvel kihevülve.
    S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

    »Lement a Nap a maga járásán,
    Sárgarigó szól a Tisza partján,
    Sárgarigó, fülemile,
    Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«


  • Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
    Te voltál mindig mindenben minden,
    Boldog szimatolásaimban,
    Gyöngéd simogatásaimban
    S éles, szomorú nézéseimben.

    Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
    Hol éreztem az életemet
    S hol dőltek, épültek az oltárok.
    Köszönöm az énértem vetett ágyat,
    Köszönöm neked az első sírást,
    Köszönöm tört szívű édesanyámat,
    Fiatalságomat és bűneimet,
    Köszönöm a kétséget, a hitet,
    A csókot és a betegséget.

    Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
    Másnak, csupán néked, mindenért néked.
    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
    Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
    S hogy te leszel a halál, köszönöm.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Adjon Isten mindenkinek

    Adjon Isten békét, kedvet
    Asszonyoknak, embereknek,
    Sok örömet mindenkinek,
    Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
    Gyönyörű-kék itt az Ég.

    Úgy szeretném megtalálni,
    Úgy szeretnék azzá válni,
    Kinek az élet teher:
    Az ember könnyen megy el.
    Gyönyörű-kék itt az Ég.

    Általadni úgy szeretném
    Sok hirtelen vágyam, eszmém,
    Sok drága kincset, nagyot,
    Amihez már vén vagyok.
    Gyönyörű-kék itt az Ég.

    Néha-néha szerelemmel
    Telik meg az ilyen ember.
    Néha-néha úgy megsajog,
    Más bánat, bú és más bajok.
    Gyönyörű-kék itt az Ég.

    Adjon Isten ifjúságot,
    Szabadságot, boldogságot,
    Egészséget, pénzt és hitet,
    Szerelmet, hírt mindenkinek.
    Gyönyörű-kék itt az Ég.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Itt az idő

    (A költő utolsó, félbemaradt kézirata)

    Itt az idő, most kell merészen
    Az elmúlással szembenéznem
    S valami elmés búcsúszót hörögve
    A szememet lehunynom mindörökre
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    ………………………………………..
    Egy füstbement ………. pálya
    Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.

  • Heltai Jenő: Március

    A Rózsadombon már tavasz van,
    Dőlnek az édes jó szagok,
    Az új madár a régi ágon
    Nem énekel még, csak dadog.
    Próbálja szárnyát, csiripelget,
    Kinéz a fészek peremén,
    Köröskörül hány friss rügyecske,
    Hány új kukac, hány új remény!

    Én, tollavesztett vén madár, ki
    Átdideregtem a telet,
    Talán utólszor ünnepellek:
    Szervusz, te kedves kikelet!
    Mikor fölérsz a Rózsadombra,
    Tündérkirálynő közeleg,
    Rímek csipognak körülötted,
    Szapora, olcsó közhelyek.

    Tündérkirálynő! Cifra jelző
    Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
    Jöttödre, illő tisztelettel,
    Ma én is hárfát pengetek.
    Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
    Idők vén fáján ifjú ág,
    Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
    Élet, szabadság, ifjúság.

    És még mi minden! Jó jövendő
    Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
    Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
    Ezerszer áldott március.
    Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
    Hűsíts sok égő sebhelyet.
    Tudod-e még, ki voltam egyszer?
    Emlékezel rám, kikelet?

    Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
    Jött sok vad év, zord sáska-raj.
    Öreg vagyok már. Új tavasz, te
    Fiatalabb vagy, mint tavaly.
    Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
    Mint rossz fiát a jó anya.
    Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
    Lelkem utolsó sóhaja.

    És vidd magaddal ezt a sóhajt,
    Fájó, szerelmes levelet,
    Ki tudja, hogyha újra eljössz,
    Találkozom még teveled?
    Habár ez többé nem divat ma,
    Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
    S nevess síromra akkor is majd,
    Mikor már régen nem leszek.

  • Heltai Jenő: Leltár

    Nincs házam, kertem, lugasom,
    Nincs méhesem… Beatus ille!
    Beatus ille? Az nem én vagyok.

    Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
    Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
    Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
    Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
    Nagyon szerény batyuval ballagok
    Alattatok, kegyetlen csillagok,
    Kik a magasból gúnyos pislogással
    Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.

    Én nem a hangyától tanultam.
    Az én tanítóm a tücsök volt.
    Mit magyarázzam koldus voltomat,
    Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
    Iparkodásom, elherdált időm,
    Hiába-harcom, csúfolt igazam,
    Ömlött a céltalanság tengerébe,
    Mióta megtanultam járni, várni
    És két karom meddőn kitárni
    Magamfaragta álmaim felé!

    Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
    Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
    Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
    Melyet a forgalomból rég kivontak.
    Egyetlenegy példány van csak belőlük:
    Az enyém!