(A költő utolsó, félbemaradt kézirata)
Itt az idő, most kell merészen
Az elmúlással szembenéznem
S valami elmés búcsúszót hörögve
A szememet lehunynom mindörökre
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
………………………………………..
Egy füstbement ………. pálya
Keserű, gúnyos, gyilkos kritikája.
A Rózsadombon már tavasz van,
Dőlnek az édes jó szagok,
Az új madár a régi ágon
Nem énekel még, csak dadog.
Próbálja szárnyát, csiripelget,
Kinéz a fészek peremén,
Köröskörül hány friss rügyecske,
Hány új kukac, hány új remény!
Én, tollavesztett vén madár, ki
Átdideregtem a telet,
Talán utólszor ünnepellek:
Szervusz, te kedves kikelet!
Mikor fölérsz a Rózsadombra,
Tündérkirálynő közeleg,
Rímek csipognak körülötted,
Szapora, olcsó közhelyek.
Tündérkirálynő! Cifra jelző
Nyüzsög nyomodban, rengeteg!
Jöttödre, illő tisztelettel,
Ma én is hárfát pengetek.
Dal vagy, virág vagy, napsugár vagy,
Idők vén fáján ifjú ág,
Álom, remény, vágy, szerelem vagy,
Élet, szabadság, ifjúság.
És még mi minden! Jó jövendő
Annak, ki fáradt, gyönge, bús,
Mosoly, derű, fény, biztatás vagy,
Ezerszer áldott március.
Evoé! Itt vagy! Balzsamoddal
Hűsíts sok égő sebhelyet.
Tudod-e még, ki voltam egyszer?
Emlékezel rám, kikelet?
Én voltam az, ki… ej, no, mindegy!
Jött sok vad év, zord sáska-raj.
Öreg vagyok már. Új tavasz, te
Fiatalabb vagy, mint tavaly.
Szoríts magadhoz. Jőjj, ölelj meg,
Mint rossz fiát a jó anya.
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk,
Lelkem utolsó sóhaja.
És vidd magaddal ezt a sóhajt,
Fájó, szerelmes levelet,
Ki tudja, hogyha újra eljössz,
Találkozom még teveled?
Habár ez többé nem divat ma,
Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed,
S nevess síromra akkor is majd,
Mikor már régen nem leszek.
Nincs házam, kertem, lugasom,
Nincs méhesem… Beatus ille!
Beatus ille? Az nem én vagyok.
Nincs szűz dohányom ős tajtékpipába,
Tajtékpipám sincs, tartozom adóval,
Nincs jóbarátom, szeretőm, kutyám,
Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám,
Nagyon szerény batyuval ballagok
Alattatok, kegyetlen csillagok,
Kik a magasból gúnyos pislogással
Néztek le rám, csak néztek és lenéztek.
Én nem a hangyától tanultam.
Az én tanítóm a tücsök volt.
Mit magyarázzam koldus voltomat,
Hogy mennyi munkám, vérem és velőm,
Iparkodásom, elherdált időm,
Hiába-harcom, csúfolt igazam,
Ömlött a céltalanság tengerébe,
Mióta megtanultam járni, várni
És két karom meddőn kitárni
Magamfaragta álmaim felé!
Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt:
Álmokat – úgy, mint bélyeget a gyermek.
Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot,
Melyet a forgalomból rég kivontak.
Egyetlenegy példány van csak belőlük:
Az enyém!
