Címke: elhagyatottság

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.

    (Zsoltárok könyve 40,13)

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy simogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

    Óh, Tihannak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl.
    Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
    Itt a halvány holdnak fényén
    Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános árva szív.
    Egy magános árva szív.

    Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
    Vígadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
    Addig én itt sírva sírok.
    És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
    Verd ki zengő bérceden.

    Zordon erők, durva bércek, szírtok!
    Harsogjátok jajjaim!
    Tik talám több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
    Kik keblekből számkivetnek
    És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.
    Egy szegény boldogtalant.

    Akik hajdan jó barátim voltak
    Még felkőltek ellenem,
    Űldözőim pártjához hajoltak:
    Óh! miket kell érzenem,
    Amidőn már ők is végre
    Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.
    Bár hozzájok hív valék.

    Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
    Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
    Nincsen szív az emberekbe:
    Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
    Szívem bús panasszait.
    Szívem bús panasszait.

    Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
    Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
    Hogy vagy most te, áldott lélek?
    Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.
    A tenger kínok között.

    Óh, van-é még egy erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
    Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
    Hol csak egy kő lenne párna,
    Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.
    Mely megháborítana.

    Abban, gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
    Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok,
    S e szigetnek egy szögében,
    Mint egy Russzó Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.
    Ember és polgár leszek.

    Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet.
    A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
    Távol itt, egy más világban,
    Egy nem esmért szent magánosságban
    Könnyezem le napjaim.
    Könnyezem le napjaim.

    Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
    Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
    S amely fának sátorában
    Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

    Forrás: magyar-versek.hu