Címke: elhagyatottság

  • Pilinszky János: Apokrif

    1

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

    2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserű léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én hunyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra –

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.

    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!
    Nincs is szavam.
                                 Iszonyú terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

    3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és kerítésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Arcra borulva

    Arcra borulva fekszem éjszakánként,
    mint a tarkónlőtt szökevény.
    Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
    kinek, mikor és mit vétettem én?!

    Mért hagytatok magamra elesetten;
    mi szakította meg az áramot,
    hogy lelketlen heverjen itt a testem,
    és azt se tudjam már, miért vagyok?!

    Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
    ha szólnátok, válaszolnék talán.
    De ti szétmetszitek halálraszánt szép
    szemem a közöny műtőasztalán.

    És kihullanak belőle a képek:
    kövek és fák és nők és madarak.
    És vaksötét fal tornyosul az égnek,
    s vérem sarában alvad meg a nap.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Magányos fa

    Csontváry cédrusára

    Ha ki fának rendeltetett,
    erdőben kell éljen.
    Magányos fán vihar fészkel,
    villám ül hegyében.

    Ahány gallya, annyi néma,
    görcsös jajgatása;
    álló sírját állhatatos
    gyökere megásta.

    Mozdulatlan, mint a bálvány,
    gyér lomb szikár foglya,
    vedlett törzse csak mihaszna
    erényét ragyogja.

    Dögmadarak elkerülik,
    víjjog némasága;
    maga termi keselyűit
    önemésztő ága.

    Ha ki fának rendeltetett…
    Magányos fa, dermedt,
    ágas karó, irgalmatlan
    ég aljába vertek.

    Magányos fa, terhe, kínja
    puszta földnek, égnek,
    nem te hagytad el az erdőt,
    az hagyott el téged.

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Lányi Sarolta: Ki talál meg?

    Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
    jó meleg tenyérből hideg földre estem.

    Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
    bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.

    Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
    önnönmagamnak is bár elvesztem volna!

    Távolodni léptét így hallgatom, élve,
    fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.

    Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
    azért hagyott engem ismeretlen tájon?

    Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
    s úgy ejtett el engem véletlen az úton?

    Ha visszafordulna, még visszatalálna,
    még senki se lépett a lába nyomába.

    De messze van az már, nem keres az engem.
    Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Christine de Pisan: Magam vagyok

    (Illyés Gyula fordítása)

    Magam vagyok és csak magányra vágyom,
    magamra hagyott társam és szerelmem,
    magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
    magam vagyok, haragvón, csendesedten,
    magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
    magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
    magam vagyok szobámba rejtezetten,
    magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
    magam vagyok, letörve, ernyedetten,
    magam vagyok, bár mind keservesebben,
    magam vagyok kuporgón a sarokban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Magam vagyok mindenütt a világon,
    magam vagyok jártomban s megpihenten,
    magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
    magam vagyok mindentől elfeledten,
    magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
    magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
    magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
    magam vagyok sziromnál hervadóbban,
    magam vagyok hívemtől elhagyottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Egy hangszer voltam…

    Egy hangszer voltam az Isten kezében,
    Ki játszott rajtam néhány dallamot,
    Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
    Azután összetört és elhagyott.
    Most az enyészet kezében vagyok,
    De fölöttem égnek a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

    Óh, Tihannak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl.
    Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
    Itt a halvány holdnak fényén
    Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános árva szív.
    Egy magános árva szív.

    Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
    Vígadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
    Addig én itt sírva sírok.
    És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
    Verd ki zengő bérceden.

    Zordon erők, durva bércek, szírtok!
    Harsogjátok jajjaim!
    Tik talám több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
    Kik keblekből számkivetnek
    És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.
    Egy szegény boldogtalant.

    Akik hajdan jó barátim voltak
    Még felkőltek ellenem,
    Űldözőim pártjához hajoltak:
    Óh! miket kell érzenem,
    Amidőn már ők is végre
    Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.
    Bár hozzájok hív valék.

    Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
    Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
    Nincsen szív az emberekbe:
    Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
    Szívem bús panasszait.
    Szívem bús panasszait.

    Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
    Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
    Hogy vagy most te, áldott lélek?
    Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.
    A tenger kínok között.

    Óh, van-é még egy erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
    Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
    Hol csak egy kő lenne párna,
    Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.
    Mely megháborítana.

    Abban, gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
    Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok,
    S e szigetnek egy szögében,
    Mint egy Russzó Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.
    Ember és polgár leszek.

    Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet.
    A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
    Távol itt, egy más világban,
    Egy nem esmért szent magánosságban
    Könnyezem le napjaim.
    Könnyezem le napjaim.

    Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
    Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
    S amely fának sátorában
    Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

    Forrás: magyar-versek.hu