https://verskucko.com

Címke: elidegenedés

  • Füst Milán: A holdhoz

    Rongy-alak – szalad a hold után.
    Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
    Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
    Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
    Hisz égi országutadon te vagy az úr
    S néked népes az éjszaka.

    Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
    Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
    Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
    Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –

    S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
    Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
    Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
    Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
    Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
    S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
    Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
    Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
    Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
    De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

    Ki tud legyőzni téged,
    tündérlányát a télnek?

    Te bűvösen ragyogsz,
    de hűvösen rajongsz!

    Megfagyasztottad lelked:
    mindenütt dér dereng.
    Megszakasztod a lelket:
    ki belép, didereg.

    Parancsolod: legyen jég
    s mindent fagyasszon át,
    s telerakod – legyen még
    díszesebb – mint szobát

    csecsebecsékkel,
    s lehet, mindegyik szép
    csiszolt és drága ékszer –
    nekem mindegyik: jég.

    Nem moccan ott a lég.
    Virág
    nincs
    ott.
    Mint tömör, sima jég
    a parkett csillog.

    Valahol: utcalárma –
    Parázs nap tündököl fenn.
    Itt –
    zongora szén-szárnya
    s jég-higany a tükörben.
    Itt égő nap sosem vakít.
    Itt lámpa fénye csöppen.
    Csillár
    álmos jégcsapjai
    csüngenek csöndben.

    De én mást akarok: lármát,
    emberek zsivaját.
    E szörnyű jég-szoba árnyát
    nem bírom ki tovább.

    Fáradt ez a lélek, fázik,
    s csak gyötri önmagát.
    Kincsekkel rakva rogyásig
    és csupa pusztaság.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tükrök

    Idegen, üres
    szemek néznek tükrömből.
    Meghaltam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tennessee Williams: Férfi az étkezőkocsiban

    Mozdulatlanul ült elsuhanó tájak között
    meggörnyedve vagy lelapultan mezőgazdasági
    felszerelésük összhangtalan terhe alatt
    a férfi az étkezőkocsiban,
    Wyomingot nem vette észre,
    csak arról tudott, amit el akart felejteni,
    arról, ami annál szorosabban tapadt hozzá, mennél inkább el akarta veszíteni.

    Valahányszor egy kocka kinyílt, a másik bezárult.

    De ő be volt zárva koponyájának levegőtlen dobozába,
    és csak testének érzékszervei,
    mint a szem, a száj, az ujjak
    és kurtán szólva a nemiség,
    adtak neki módot a menekülésre.

    Igen, mert föllázadt a zárka ellen,
    jegyet váltott egy másik állomásra,
    nevet változtatott,
    ismeretségének körét kibővítette
    új arcokkal,
    de azok kiábrándítóan hasonlítottak az addigiakhoz.

    És most a vasúti étkezőben
    várta, hogy a mozgás
    legördít egy követ a szívéről.
    De a kő vele utazott,
    felszállt a manhattani vonatra, jelen volt
    még Chicagóban, jelen volt még St. Paulban,
    jelen volt még Cheyenne-ben,
    már úgy látszott, transzkontinentális kirándulásra indult.

    Mellényén babrált,
    óráját kihúzta zsebéből,
    levette a láncot,
    kigombolta a három felső gombot,
    de a súly megmaradt.

    Láthatatlan poggyászt vitt magával.

    Tűnődött, hogy érezné magát anélkül:
    nagyon könnyűnek? Sőt anyagtalannak?
    Igen, talán anélkül
    egyáltalában nem volna szüksége vasúti
    közlekedésre: fajsúlyát teljesen elvesztené.

    Fényes csillámlások
    a hatalmas déli napsütésben Wyoming fölött
    jeleznék légi átkelését.
    Egy finom, önelégült zümmögés a ragyogó légburokban
    alighogy tudtul adná jelenlétét az idegeneknek.

    De most és egyelőre még mindig a finom
    és színtelen marha- és gabonakivonatot
    tartalmazó erőleveses csészével maga előtt
    az izomlazítás
    jóga módszerét gyakorolta,
    és mint elszakadt húrt, elengedte önmagát.

    De még mindig összeszorította száraz ajkát,
    miközben tekintete továbbra is befogadta
    száguldó sürgönypóznák értelmetlen egymásutánját.

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János – Életfogytiglan

    Az ágy közös.
    A párna nem.

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Vlagyiszlav Hodaszevics – Lélek

    A lelkem, mint a telehold, olyan:
    oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.

    Magának ég az égen, odafent –
    és nem szárítja fel könnyeimet:

    s nem fáj neki soha az én bajom,
    s nem érti szenvedélyes sóhajom;

    s hogy szenvedésből nékem mennyi jut –
    a fénylő lélek erről mit se tud.

    Forrás: ismeretlen fordítás

  • Jim Morrison: Senkiföldjén

    Badarka fordítása

    Megszülettem és halálra
    ítéltél.
    Nem hibáztatlak.

    A tested dolgozik naphosszat,
    a kezed megágyaz éjszakára,
    a lelked fárad, sose pihen
    és már te sem mosolyogsz.
    De nem hibáztatlak
    a fájdalmaimért.

    Az áruházakban, a parkokban
    üvöltsünk bármilyen hangosan,
    szótlanul szenvedünk
    itt, a senkiföldjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Egy szomorú vers

    Nekem nem volt barátom,
    tőlem mindenki fut,
    társaim elkerültek
    mint idegen fiút,
    idegent, megvetettet,
    ki mindég mostoha,
    kit senki sem szerethet,
    nem is szeret soha.

    Magányosnak születtem,
    baráttalan vagyok,
    így lettem, ami lettem,
    mindentől elhagyott,
    mindég a szenvedésre
    vitézül víni kész:
    magányosság vitéze,
    magam ellen vitéz,
    barangoló borongó,
    ki bamba bún borong,
    borzongó bús bolyongó,
    baráttalan bolond.

    Nekem nem volt barátom,
    nem is lehet soha,
    örökre már belátom,
    maradtam mostoha
    nincs szem, amely szememben
    a lelket lelje meg,
    szív, mely setét szívemben
    lakozni nem remeg,
    lelkekkel lelkesülni
    lelkem hiába vágy,
    lelkeknek egyesülni
    nincsen menyasszonyágy.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.