https://verskucko.com

Címke: elmélkedés

  • Juhász Gyula – Buddha

    Mosolygó hindu bálvány,
    Ki végtelenbe révedsz,
    Taníts egy kis mosolygást
    E nagy szenvedéshez.
    Taníts egy kis mosolygást,
    Te nagy, örök mosolygó,
    Oly kurta ez az élet,
    Oly furcsa ez a bolygó.

    Mosolygó hindu bálvány,
    Én annyit sírtam itt lenn,
    Olvastam bibliákat,
    Várva, vívódva hittem.
    Mosolygó hindu bálvány,
    Hitemen mosolygó,
    Mily jó lehet a semmi,
    A végtelen koporsó.

    Hol nem nyílnak virágok,
    A hervadásra szántak,
    Szerelmek, álmodások:
    Virágai a halálnak.
    Mosolygó hindu bálvány,
    Az élet láza oly jó
    És oly gonosz az élet
    És én rád sírva nézek,
    Te nagy, örök mosolygó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János – Ohajtanék én…

    Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
    Derült együ völgy nyájas kebelén;
    Hová e hánykodó világ zaját
    Elvétve hozná a szél csak felém,
    Mint messze tenger zúgó moraját,
    Mely lassan elhal a puszták szelén.

    Ott ringatóznék balzsamos ölén
    Az ifju álom s a játszi remény;
    Nem volna gondom senkire se’ gond,
    Nem érne el dicsőség, semmi gond;
    S ha szívem olykor el-elmerengne,
    Megpihenne a természet ölén.

    Nem bántana ott senkinek haragja,
    Nem csábítana hiú dicsőség,
    Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
    Az embereknek, e zajos csaták;
    Ott volna lelkem mindig önmagával,
    S békében élne sorsával.

    De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
    S az ember él, küzd, tűr és remél;
    S míg el nem dől a végső számadás,
    Viselni kell a földi terhet még.

    (1851)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Hullámmoraj

    Szürke tenger és szürke ég.
    Ó véghetetlen szürkeség!
    Jajongva száll a sok sirály.
    A lágy eső halkan szitál.
    Vonagló, méla vízmoraj,
    Örök-egyhangú mélyi dal.
    És mégse, mégse szomorú.
    Ó szürke, szép, komoly ború!

    Ti szürke tenger-távolok,
    Lám én is, én is itt vagyok!
    Az a hatalmas, furcsa szél,
    Amely nem tudni merre kél,
    Eddig sodorta csónakom,
    S most ülve szürke partokon
    Fontolgatom, elmélgetem
    Haminchatéves életem.

    Mily különös, hogy itt vagyok,
    Hogy hallom az örök habot
    A véghetetlen ég alatt.
    Hogy annyi minden elmaradt,
    Hogy annyi volt és annyi van,
    És el fog ülni nyomtalan:
    Mint harsogó hullámhadak
    A fövenyen elomlanak.

    Mily különös: Ma itt vagyok,
    És holnap tán már új habok
    És friss szelek ölelik át
    Életem ingó csónakát,
    Új tengerek és új egek,
    Új szürkeségek intenek:
    S holnapután új partokon
    A régi zúgást hallgatom.

    Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
    Mi jöhet új elémbe még?
    Amit a szív tud sejteni,
    Ami emberi s isteni
    Engedtetett a Föld színén:
    Mindent megértem, éltem én.
    Már minden volt. Hogy élhetem
    Még gazdagabbá életem?

    Ha jönne most az alkonyat,
    Amely bezárja útamat,
    Úgy hagynám itt a szép nyarat:
    Békétlen vágyam nem maradt.
    Úgy hajtanám le arcom én
    A hívó Isten kebelén,
    Mosolygón, érten, gazdagon,
    Halk Tedeummal ajkamon.

    De hogyha élnem méretett,
    Ha zúgnak még a tengerek,
    És ismeretlen partokon
    Kell még kikötni csónakom:
    Kedves nekem az Akarat,
    Melytől vitorlám megdagad,
    S amely hajóznom rendelé
    A láthatatlan part felé.

    Csak zúgjatok, őrök habok:
    Én is egy kis hullám vagyok.
    Testvér nekem a mélyi dal,
    S a lelkem rá rímet sugall.
    Ó édes ülni köztetek,
    Hullámok, rímek, életek,
    S hallgatni szívem halk dalát:
    Az öröklét mély dallamát.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sík Sándor – Lelki beszélgetés a fenyőfákkal

    Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
    Templomotokba jöttem vallani,
    Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
    Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.

    Nincs ami lelkemet tisztábban intené
    Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
    Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
    Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.

    Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
    Köröskörül a párzó éjszaka,
    S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
    Ti nem vesztek tudomást a világról.

    Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
    Tinektek nem kell csak a napsugár,
    Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
    Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.

    Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
    Ez az örökzöld bizalom,
    Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
    Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?

    Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
    Egyszer talán hozzátok is beszélt.
    Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
    És veletek már Igéjét közölte.

    Tán láttatok és láttok valami látomást,
    Valami ős kinyilatkoztatást,
    Amit a csillagok, amit az óceánok,
    Mit emberrel közölni nem kívántok.

    Amit én nem tudok, a titkot is, talán
    Tudjátok régen s úgy néztek reám,
    Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
    Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS

    Az olvadt hó beroskad
    és szertesündörög,
    kondérok gőzölögnek,
    mint bíbor sült-tökök.

    A jégcsap egyre nyúlik,
    a csöppje már nehéz,
    egy-egy kis tócsa pattan
    s szelíden égre-néz.

    S ott fönn az égi polcon
    hátrább csúszott a hó,
    kevés beszédű lettem
    s ritkán vitatkozó.

    Ebédre várok-é, vagy
    talán meg is halok?
    lélekként szálldosom majd
    horzsolván éjt s napot?

    Árnyékom rám tekint, míg
    borong a téli nap.
    Kincstári sapka rajtam,
    a nap fején kalap.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Magános fa

    Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
    társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
    állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
    gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

    Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
    láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
    Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
    hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

    A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
    kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
    egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
    s a domb mögül jönnek felém az emberek.

    Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
    ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
    de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
    s titok marad a volt-titok halálomig.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Sárhelyi Erika – Félúton

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Remélve, nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt-magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.

    Valahogy mindig félúton vagyok.
    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Závada Péter: Szemcsapágy

    Ki érti, mondd, az ősi formulát:
    miért a nyárra ősz, s az őszre tél?
    Az ón az új mi végre fordul át,
    mint két fogaskerék, mi összeér?

    Ki érti, mondd, talán az alkotó,
    miért a késztetés, a görcs, a vágy?
    Miért rotál tucatnyi vasgolyó,
    s kering az év, e lomha gömbcsapágy?

    Miért követsz, s miért követlek én?
    Önzéseink körhinta-tengelyén
    csupán a kattogás kering velünk.

    Miért, ha míg e verset gépelem,
    akárha két parányi gépelem,
    egymáson elforog tekintetünk.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Rónay György: Advent első vasárnapja

    Amikor a fák gyümölcsöt
    teremnek,
    tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
    Tűzre dobhatsz, Kertész,
    mert nem terem meg
    korcs ágaimon más, mint a halál?

    Amikor jelek lepik el a mennyet,
    álmunkból kelni itt az óra már.
    De ha hozzám jössz,
    pedig megüzented,
    angyalod mégis álomban talál.

    Meg akartál rajtam teremni,
    rossz fán;
    Nem voltál rest
    naponta jönni hozzám.
    Ajtóm bezártam. Ágam levetett.

    Éjszakámból feléd fordítom orcám:
    boríts be, Bőség!
    Irgalom, hajolj rám!
    Szüless meg a szívemben, Szeretet!

    Forrás: szeretem a verseket