Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolygó hindu bálvány,
Ki végtelenbe révedsz,
Taníts egy kis mosolygást
E nagy szenvedéshez.
Taníts egy kis mosolygást,
Te nagy, örök mosolygó,
Oly kurta ez az élet,
Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány,
Én annyit sírtam itt lenn,
Olvastam bibliákat,
Várva, vívódva hittem.
Mosolygó hindu bálvány,
Hitemen mosolygó,
Mily jó lehet a semmi,
A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok,
A hervadásra szántak,
Szerelmek, álmodások:
Virágai a halálnak.
Mosolygó hindu bálvány,
Az élet láza oly jó
És oly gonosz az élet
És én rád sírva nézek,
Te nagy, örök mosolygó.
Forrás: Lélektől lélekig
Ohajtanék én egy csöndes tanyát,
Derült együ völgy nyájas kebelén;
Hová e hánykodó világ zaját
Elvétve hozná a szél csak felém,
Mint messze tenger zúgó moraját,
Mely lassan elhal a puszták szelén.
Ott ringatóznék balzsamos ölén
Az ifju álom s a játszi remény;
Nem volna gondom senkire se’ gond,
Nem érne el dicsőség, semmi gond;
S ha szívem olykor el-elmerengne,
Megpihenne a természet ölén.
Nem bántana ott senkinek haragja,
Nem csábítana hiú dicsőség,
Nem hajszolna se vágy, se kény, se rangja
Az embereknek, e zajos csaták;
Ott volna lelkem mindig önmagával,
S békében élne sorsával.
De nem lehet… mert a sors más útra hajt,
S az ember él, küzd, tűr és remél;
S míg el nem dől a végső számadás,
Viselni kell a földi terhet még.
(1851)
Forrás: Szeretem a verseket
Szürke tenger és szürke ég.
Ó véghetetlen szürkeség!
Jajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
És mégse, mégse szomorú.
Ó szürke, szép, komoly ború!
Ti szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok!
Az a hatalmas, furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Haminchatéves életem.
Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.
Mily különös: Ma itt vagyok,
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek:
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.
Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a Föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?
Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja útamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.
De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem az Akarat,
Melytől vitorlám megdagad,
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.
Csak zúgjatok, őrök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal,
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.
Forrás: Szeretem a verseket
Ti zöldpalástú fenyvek, ti erdők papjai,
Templomotokba jöttem vallani,
Amire harminc éve, hogy egyre készülődök:
Nincsen nálam őszintébb tisztelőtök.
Nincs ami lelkemet tisztábban intené
Nyílegyenesen föl, csak fölfelé,
Mint az az egyre zengőbb három-négy-ötös akkord,
Mellyel ti egyre följebb tornyosodtok.
Állotok egyedül, mindegyik egymaga:
Köröskörül a párzó éjszaka,
S a sürge népű nappal, mely izzad és viháncol, –
Ti nem vesztek tudomást a világról.
Mint régi oszlopos szent, ki mit se kér, se vár,
Tinektek nem kell csak a napsugár,
Az eső meg a szél, amit a biztos ég küld.
Vagytok, ember és föld kegyelme nélkül.
Honnan van bennetek ez a szent nyugalom,
Ez az örökzöld bizalom,
Hogy így zöldelltek ingyen, télen-nyáron, betöltvén,
Amelyre küldtek, a fenyői törvényt?
Ki annyit tékozolt a semmi emberért,
Egyszer talán hozzátok is beszélt.
Tán még a Hatodik Nap fel sem hasadt a földre,
És veletek már Igéjét közölte.
Tán láttatok és láttok valami látomást,
Valami ős kinyilatkoztatást,
Amit a csillagok, amit az óceánok,
Mit emberrel közölni nem kívántok.
Amit én nem tudok, a titkot is, talán
Tudjátok régen s úgy néztek reám,
Mint – szemmel simogatva, szakállukba nevetve –
Jóságos nagyapók csacsogó kisgyerekre.
Forrás: Szeretem a verseket
Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
Forrás: Szeretem a verseket
Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
s titok marad a volt-titok halálomig.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek – minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni – emberül.
Forrás: Lélektől lélekig
