Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk akácfák alatt
Valamikor májusba… ketten…
Ma tél van, elfeledtem.
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek
Lopva, titokba, önfeledten,
Ma tél van, elfeledtem.
A tél havával mindent behavaz,
Téllé fagyott szívemben a tavasz:
Ma tél van, elfeledtem,
Hogy szerettél és hogy szerettelek,
Hogy öleltél és hogy öleltelek,
Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
Hogy együtt ültünk akácfák alatt,
Valamikor májusba… ketten…
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsúzók,
S milyen furcsán nézzük magunkat,
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant,
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Mint elárvult pipereasztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok,
S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk,
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfiporta
Lett a szemünk, lett a szívünk,
Szemünknek és szívünknek sorsa,
Mert asszonyrészünk elhagyott.
Nem tudjuk szeretni magunkat,
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem írunk,
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
És kacérok és hűtlenek,
És most sírva megözvegyedtünk.
Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon,
S omladozó, árva szívünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon,
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden,
Kopott a világ s a szívünk,
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
Ülni a szélére. Megnézném, milyen
Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
Vagy egy másik világból megjön
Rá a felelet. Elvégre meglehet,
A világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
Nem térő alkalom, megnézheti
– Most akciós áron – mi van odaát,
A másik oldalon!” Ha a hídon túl
Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
De maradnék néhány röpke órára,
S kipróbálnám, milyen egy másik
Világból fütyülni erre a világra.
Egyszer voltunk
Hol nem voltunk
Élet útján vándoroltunk
Egyik nap egyenesen
A másikon görbén
Hol fejünk lehajtva
Hol felemelve büszkén
Kézen fogva, szerelemben
Háborúban, kételkedve
Örömtelin, kacagva
Búsan, magunkra maradva
Megbántva és megbocsátva
Bírtuk egymást maradásra
Ketten, aztán sokasodva
Ránc költözött az arcunkra
Lassul a ritmus
Halványul a szem
Szürkül a koronánk
De még emlékszem
Hogy táncoltunk
És álmodtunk
Hogy ketten együtt
Itt voltunk
Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.
Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
egy tölgyfa ajtó, erős, barna,
egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
egy lábtörlővas, régifajta,
egy szoba, csupa kedves árnyék,
egy ágy, fekvéskor megnyikkanó,
egy lámpa, derűs, sárga fényű,
egy öreg asztal, persze dió,
egy képen ködös, őszi tájék,
egy ablak, amely nem néz, csak lát,
egy szék, ívelt, sima karfájú,
egy kályha s egy kis parázslapát,
egy nagy kutya is, komoly házőrző,
bár nincs mit őriznie soha,
egy macska is, hogy doromboljon,
s ne unatkozzék a nagy kutya,
egy árva szomszéd is lehet,
csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
És megtaláljon, álomban, békén,
megtaláljon majd, ha meghalok.
Táncol a csönd fehér tarlón,
trombitája égszín virág,
hatalmától megnémulnak
nádasok és bölömbikák.
Táncol a csönd háztetőkön,
fáradtaknak jó az álom,
ablak alatt, kertek alatt
csukott szájjal danolászom.
Táncol a csönd, bejár minden
gödröket és szegleteket,
harmat esik, szívem fázik,
hajt a bánat leveleket.
Borzasodik fehér kutyám,
felettünk a bánat fája,
szemeinkben bolond hűség,
hallgatunk a nagyvilágba.
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
Óh de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
E szív te belőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!
