https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Illyés Gyula: Szeretlek

    „Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet” –

    Szeretlek azóta,
    hogy megismertelek,
    azóta, mióta
    hétre hét, napra nap
    év negyvennegyedik,
    jött úgy, hogy észre
    a ráncaim veszik… csak
    hogy vagyok általad
    estétől reggelig
    titkosan gazdagabb –
    Életeddel telik
    annyira életem,
    hogy – enyém vagy tied? –
    el-elcserélhetem.

    Hogy így elevenen
    én neked lehetek
    lelket föltámasztó
    lét-újító verem –
    Ifjan és öregen
    sose volt kezdetek
    óta szerettelek –
    e földi rögökön

    Szeretlek, kedvesem,
    keres képzeletem
    szomjasan odafönn,
    odatúl is neked
    s nekem közös helyet…

  • Illyés Gyula: Don Juan megtérése

    És amidőn elkezdtem haldokolni
    és föltéptem az inget mellemen
    s vénen is anyámszülte meztelen
    hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,

    mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
    siketedés tenger-moraja kélt
    s szívemet is – még egy kis melegért –
    kitakartam s végleg megszégyenültem:

    ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
    kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
    hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz

    asszonyunk most választódik ki; az,
    ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
    mint az az első, kitől megszülettünk!

  • Illyés Gyula: Körülvettelek…

    Körülvettelek, ahogyan
    ezer karjával a világ,
    féltve, becézve, nyugtalan,
    ahogy a víz, a lég, a fák.

    De nem nyugszik most sem a vágy,
    hogy megláncol, hogy megfogan,
    betölti tested otthonát
    és szíved alatt társa van.

    Átszállunk majd nyomtalanul
    rajtad és benned; lekonyul
    a szolgaságba szép fejed,

    de mint ág, ha terhét veti,
    megint a menny ég kell neki,
    mert ami él, csak – átmenet!

  • Illyés Gyula: Befejezés tetszés szerint

    Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
    alázatos lett egykor büszke elmém.
    Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
    népet, sorsot, reményt búsan merengvén

    csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
    se halnék már meg, mint nemrég akartam.
    Így törpül a híres, gyönyörű élet,
    így leszek, pajtás, úr végül magamban.

    Pincém előtt a fára seregélyek,
    aztán az alkony települ csipogva.
    Pohár boromban figyel még az ének,
    de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

    Más másra hagyom e fura világot,
    mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
    Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
    még öregebbek lesznek ő szívükben.

    – Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
    a nagy harci dalt zengjétek felettem.

  • Illyés Gyula: A kálváriára

    Kószáltam, jártam a világot,
    ülök most hűvös fák alatt.
    Arcomon száraz béke és
    szívemen, mint bonyolult számok
    aljában az összegezés:
    hűvös, biztos tapasztalat.

    Tiszta a sor, kész az eredmény.
    Homlokomat sem törölöm.
    A hajlongó, hű táj felett
    elnézem hosszan a keresztény
    nagy összeadási jelet:
    a Krisztusét a temetőn.

  • Benedek Elek: Őszi ének

    Búsan járok-kelek a szürke avaron,
    Léptem alatt zörög a sárga falevél.
    Kis madár énekét immár nem zavarom
    Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

    Hervadva búsul egy-egy kései virág,
    Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
    Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
    Ím a szellő is szomorú dalra kél.

    De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
    Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
    Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
    S illat, melegség árad ki a földbül.

    Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
    Fölcsendül benne a víg madárdal.
    S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
    Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.

  • Szabó Magda: Sírfelirat

    Én sose jártam nélküled,
    csak most jöttem előre;
    az ifjúságod elgurult,
    azt őrzöm itt a földbe.

    A szál, mely fogta lelkemet,
    a fényes szál kibomlott,
    ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
    s nevem kimondod.

    Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
    mint otthon, odafenn,
    s nem tudta más, hogy közeledsz,
    csak szívem és fülem.

    Majd rádnézek, mint annyiszor,
    hogy mit hoztál nekem, –
    ó, hozd magaddal a napot!
    Hideg van idelenn.

  • Wass Albert: Őszi hangulat

    Mikor a hervadás varázsa
    megreszket minden őszi fán,
    gyere velem a hervadásba
    egy ilyen őszi délután.

    Ahol az erdők holt avarján
    kegyetlen őszi szél nevet,
    egy itt felejtett nyár-mosollyal
    szárítsuk fel a könnyeket.

    Hirdessük, hogy a nyári álom
    varázs-intésre visszatér,
    s vére-vesztett őszi tájon
    csak délibáb-varázs a vér.

    Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
    ne lásson senki felleget,
    hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
    valamikor még itt lehet.

    Ha mi már nem tudunk remélni,
    hadd tudjon hinni benne más:
    hogy ezután is lehet élni,
    hogy tréfa csak az elmúlás.

    A nyári álmok szemfedője
    övezze át a lelkedet,
    amíg a tölgyek temetője
    hulló levéllel eltemet.

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.

  • Dsida Jenő: Őszi napok

    Tegnap virágos volt a rét, mező,
    Felette egy vidáman repkedő,
    Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
    Tegnap minden vidám volt és meleg.

    Ma már borult az ég, metsző a szél,
    A fáról hull az elsárgult levél;
    A sok virágfej búslakodva int,
    A dértől vannak elhervadva mind.

    Tegnap meleg volt még a nagy határ,
    Miként a forró, nyári napsugár;
    Ma már a földre szemfedő borul,
    S a fák felett az őszi szél dudol.