Törtkarú ágra kötve
leng a kifordult fészek.
A lágytenyerű földre
szúrós csillagok néznek.
Hűs álmokból hajt vissza
és hűs álmokba kerget
életünk. Szívem issza
a nyugtató szerelmet.
De páros csizma koppan
és géppisztolycső fémlik –
új testben, új alakban
ez emberek a régik.
Orcájuk ismerős színű,
s kámzsa, kereszt, kakastoll,
csillag vagy iker S betű
egyként hallgass parancsol.
Kamaszdühű, vad válaszok
kúsznak el a tenyérig,
de félelembe falazott
éjszaka feketéllik.
Forrás: PIM
Hazánk zúzott szivén a vér
hülő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölve száll a pillanatban.
Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.
Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hűlt szemén.
Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,
de nékünk
nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve!
A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.
Hazánk zúzott szivén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.
Forrás: PIM
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. nov. 21.
