Címke: elválás

  • Szabó Lőrinc – Elmentél, s megnémult a táj

    Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
    mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
    s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
    hívó szavamra, nem akarta napfényes
    örömmel visszamondani neved, melyre
    tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

    A délután biztató zöldje elsápadt,
    a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
    az ibolyák szemében árva könny égett:
    kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
    húzza elgyengült szívem.

    A kilátó vén
    kövein álltam, a korlát előtt, honnan
    falunk fölött legtovább lehetett látni
    már messze ringó kis hajód vitorláit.

    Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
    míg meg nem érkezett az estharangszó!…

    Majd
    az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
    csillagok ültek pillámra. A hajlongó
    fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Találkozás

    Egy barátomhoz

    Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
    A Te hajódon leng a büszke zászló
    S felvonom én is a rongyos lobogót.

    Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
    Dagasztja vásznad hazajáró szél –
    Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

    Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
    Te zászlód mellé tűztél egy virágot –
    Nekem nincs. De hát – én így is akartam.

    Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
    Akikhez kötött tiszta vonzalom –
    A kikötőkbe lassan szertemennek.

    A bóra jő, a fogam megvacog –
    Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
    A tengeren egyedül maradok.

    Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
    Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
    Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

    Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak –
    Szerető, forró, könnyes irígységgel –
    Egy percig még – azután elbocsátlak.

    S egy pillantást még, könnytelent, keményet
    Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom –
    Tartom a sorsommal a közösséget!

    Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
    Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
    Előtted minden – előttem a semmi. –

    Egymás mellett ma elmegyünk – hajók
    S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
    Felvontam én is a rongyos lobogót.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Veled vagyok

    Előtted megyek
    te én előttem
    a koranap aranylánca
    csilingel kezemen.

    Hová mégy — kérdezem
    feleled — nem tudom.

    Siettetném lépteim
    de te jobban sietsz.

    Előtted én
    te én előttem.

    Egy kapu előtt mégis megállunk.

    Megcsókollak
    te nekem adsz csókot
    aztán elindulsz szótlanul
    és magaddal viszed életem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heinrich Heine: Bánat

    Tudod mi a bánat?
    Várni valakit ki nem jön el többé.
    Eljönni onnan, hol boldog voltál,
    S otthagyni szívedet örökké!
    Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
    Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
    Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
    Csalódott szívvel mindig csak remélni!
    Megalázva írni egy könyörgő levelet,
    Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
    Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
    Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
    Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
    Mással látni meg őt és utána fordulni.
    Kacagni hamis lemondással,
    Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
    Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
    S imádkozni,
    Hogy sose tudja meg
    Mi is az a bánat.

    A szív gyorsan elárulja önmagát,
    De mást lát a két szemem,
    Messze túl a könnyeken,
    Hogy még mindig te vagy a mindenem.
    Ha az kérdezné tőlem most valaki,
    Mondjam meg mit jelentesz nekem?
    Tán büszkeségből azt felelném,
    Semmit, csak múló szerelem.

    Elmegyünk majd egymás mellett,
    S a két szemed rám nevet.
    Kacagva köszöntelek én is,
    De hangom kissé megremeg.
    Mosolygok az utcasarokig.
    Aztán, hogy elfordulok,
    Fáradt szememhez nyúlok,
    S egy könnycseppet elmorzsolok.

    A válás mindig nehéz,
    De rosszul ítélsz,
    Nem bántam meg.
    Bárhogy is volt, nem bántam meg.
    Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
    Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
    És csak az maradsz,
    Ki engem boldoggá tett.

    Elmentél tőlem kedves,
    S én hagytam, hogy menj csak el.
    Hiába lett volna minden,
    Ki menni akar, engedni kell.
    Mosolygott hozzá az arcom,
    De mögé, már senki sem néz.
    Játszani a közönyös embert,
    Most látom csak mily nehéz.

    Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
    Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
    Egy pillanatra zavarba jönnék,
    S nem tudnék szólni hirtelen!
    S nagysokára mondanám halkan:
    Semmiség, csupán az életem.
    S nem venné észre rajtam senki sem,
    Hogy könnyes lett a szemem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilva Kaputikján: Elment…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    De egész lényem tudja, érzi:
    nem válunk el mi sohasem.
    Életem életed kíséri,
    minden utad keresztezem.
    Ösvényed lettem és a házad,
    mindenütt én töltelek el:
    lelkemtől túlcsordulva másnak
    nem jut már benned semmi hely.

    Nézz ezer szembe: benne látod
    az én örök szemeimet.
    Nélkülem üres a világod:
    én vagyok az Egyetlenegy.
    Bárki nő szól hozzád, a hang csak
    hangomat idézi neked.
    Kerted lombjával simogatlak,
    s mint fenti, éjféli szemek,
    nézlek, ha, késve, hazaérsz, és
    emlékeiddé változom:
    szobádban cigarettafüstté,
    csillagfénnyé az ablakon.

    Ezer kilométerről elérlek,
    szívem a szívedhez kötöm.
    Szellőként az ablakba csallak.
    Kicsuksz? Viharként betöröm:
    az bátran a házadba röppen,
    minden napod forgószele:
    papírjaid összekuszálom,
    s tán az életed is vele…

    Ne merj feledni sohase!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Kiss Dénes: Szerelmem utolsó verse hozzád

    E szerelemhez nincs közöd!
    Magam akartam magamnak.
    Bár irántad fogantatott,
    nincs rajta hatalmad.

    E szerelemhez nincs közöd,
    nem volt és nem is lesz soha.
    Fénylik az idők fölött,
    bár gyötrő és ostoba.

    E szerelemhez nincs közöd,
    magamnak teremtettem.
    Te jársz-kelsz élőn is halott,
    holtan is temetetlen.

    E szerelemhez nincs közöd –
    bár érted sarjadott –
    csak mint az árulónak
    ahhoz, kit föladott!


    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Rábeszélő sorok

    Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
    s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
    Házatok felé fordultan állok a hídon
    szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.

    Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
    mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
    valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
    s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.

    Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
    nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
    s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
    annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.

    Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
    Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
    mosolyodtól részegen énekelek most is
    s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.


    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Szürkeszemű

    Szürkeszemű, szelíd este
    ereszkedik a szívemre.
    Szürkeszemű, szelíd éjjel
    elmegyek nincsen-reménnyel.

    Elmegyek, hisz úgyse bánod,
    úgyse voltam, csak barátod,
    úgyse voltam semmi, semmi.
    S egyszer úgyis el kell menni.

    Szerettelek és szeretlek –
    akarom, hát elfeledlek.
    Eltemetlek, de megtartlak
    régi szépnek, drága dalnak.

    Ami jó volt, nagyon jó volt,
    de szíveden fehér hó volt,
    fehér hóba beleestem,
    nem tudtam, hogy feneketlen,

    nem tudtam, hogy ilyen forró
    a fehér hó, a fehér hó…



    Forrás: PIM