Láttam, Uram, a hegyeidet,
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
de apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
elvész ő gyönge dadogása,
s ágyam alatt hál meg a bánat:
mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek,
szívükben szép zöld tüzek égnek,
hogy az elfáradt bogarak
mind hazatalálnak,
ha esteledik.
S te nyitott tenyérrel,
térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén —
meg nem zavarlak, én Uram,
elnézel kis virágaink fölött.
Forrás: MEK
