Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az uccák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Forrás: Szeretem a verseket
E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
felé hajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
felé hajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Sokat vártam az emberektől,
s nem fogadtam el keveset.
Gőgös vagyok. Bünteti Isten
azokat, kiket szeret.
Forrás: —
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.
Forrás: –
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Forrás: MEK
Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
feléd lóbázom csüggeteg kezem.
Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
s úgy képzelem, hogy véres a fogad.
Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.
Bár láthatnálak színről-színre téged,
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.
Forrás: MEK
I. Szeretet
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, ahol
már minden valakié. De az
egyforma meztelenséggel
mindenkinek
egyforma jogot adott
mindenre: első csodaként,
örök csodaként, az érdekek
zsúfolt tülekedésében is
szeretet fogadja az új jövevényt,
a gyermeket,
isten folytatását, szeretet
neveli, és
ez a mennyei kezdet
kíséri, mint
emlék s remény,
harcaiban a férfit, aki
lassan beilleszkedik
a közös munka üzemébe,
ez az első szeretet
ad erőt neki, mikor
tipró erőkkel szembeszáll
s az ős törvényt hirdeti: meztelen
húsból meztelenül dobott
világra mindenkit a sors! – szeretet
kapcsol össze kicsit és
legnagyobbat, szeretet,
mégiscsak a megtagadhatatlan
szeretet őrzi
a rend egyensúlyát, szeretet
dolgozik a javító
idő szívében
s éltetve az egymásután
előhömpölygő nemzedékeket:
tölgyből s ibolyából, millió
ellentétből királyi erdőt
épít a Szeretet.
II. Szabadság
Ne hirdessétek a szeretetet,
a szeretet magánügy, és
semmit sem ér, mert nem kötelez.
Meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket isten e szép
világba, – de itt
már minden valakié és
minden fű s állat a legfőbb
törvényt követi:
mindazt, amibe a nem-kért
élet kerül, rabolni kell,
valakitől
munkával-ésszel
elhódítani, hogy a különb
erő diadalmas kezeivel
a természet maga gyomlálja ki
csenevész próbálkozásait.
Ne hirdessétek a szeretetet:
itt a sok önzés sok ereje őrzi
az egyensúlyt, a rend nyugtalan
nyugalmát, de nem a pusztuló
kóróra büszke az erdő,
hanem az alacsonyabb
akaratok fölött
roppant koronáját égbeölelő
nagy tölgy zsenijére:
az az ember az élet
igazi fia,
aki mer, az egyén, akit
nem nyom el a zsúfolt érdekek
tülekedése,
hanem aki betölti
rendeltetését,
s ha pusztít is, volt joga rá,
hiszen csak az ős
törvényt példázza, melyet hasztalan
cáfol a szeretet:
Hirdessétek a szabad erőt,
melyből mint kard és trombitaszó
tör ki a Tett!
III. Igazság
Hazugság harsonája, bolond
törvény a puszta erő
e földön, ahová
meztelen húsból meztelenül
dobott bennünket az isten:
itt már minden valakié,
itt már az erőt is előre
szétosztották, s az egyenlő
meztelenséget azonnal
megszünteti a pénz:
páncéllal védi örökösét
s a másikat sorsára bízza.
Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztít-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
új vezért, aki új szeretet,
az új vezért, aki új erő,
az új vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensúlyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabadított emberért
ő újrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak úgy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!
Forrás: DIA
Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betüit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólitottak.
S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorutok
csörögve széthull mint az őszi lomb.
A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.
Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.
