Címke: Ember

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe

    Beírtak engem mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.
    Porzó-szagú, sötét hivatalokban
    énrólam is szól egy agg-szürke lap.

    Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
    hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
    Nem az enyém már a kezem, a lábam,
    és a fejem, az is csak egy adat.

    Jobb volna élni messze sivatagban,
    vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
    mivel beírtak mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Ádám

    Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
    s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

    Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
    körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

    Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
    Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
    amelyből fájó sorsomat öröklöm.
    Bár láthatnálak színről-színre téged,
    hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
    őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.


    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!


    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

    Hiszek hitetlenül Istenben,
    Mert hinni akarok,
    Mert sohse volt úgy rászorulva
    Sem élő, sem halott.

    Szinte ömölnek tört szívemből
    A keserű igék,
    Melyek tavaly még holtak voltak,
    Cifrázott semmiség.

    Most minden-minden imává vált,
    Most minden egy husáng,
    Mely veri szívem, testem, lelkem
    S mely kegyes szomjuság.

    Szépség, tisztaság és igazság,
    Lekacagott szavak,
    Óh, bár haltam volna meg akkor,
    Ha lekacagtalak.

    Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
    Óh, jaj, be kellettek.
    Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
    Beteg vagyok, beteg.

    Meg-megállok, mint alvajáró
    S eszmélni akarok
    S szent káprázatokban előttem
    Száz titok kavarog.

    Minden titok e nagy világon
    S az Isten is, ha van
    És én vagyok a titkok titka,
    Szegény hajszolt magam.

    Isten, Krisztus, Erény és sorban
    Minden, mit áhítok
    S mért áhítok? – ez magamnál is,
    Óh, jaj, nagyobb titok.

    Forrás: MEK

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.


  • Szécsi Margit: A csillagos Golgota

    Kire az Alvilág sújt,
    kire a csillagok pora –
    mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Bastille-döngető tenger,
    s a krizantémos García.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Halottas, néma virtus
    révedez megrontóira.
    Mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    És eladatik minden –
    rövid a vágta mámora.

    Kit az Alvilág nyergel,
    kit meg a csillagok pora,
    s elhallgattatik minden –
    ez a csillagos Golgota.

    Mélység, magasság: egy út,
    csók zuhog, barát mostoha.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Meghal akár a latrok,
    vagy elmarja a glória.
    Ég és pokol kezet fog –
    ez a csillagos Golgota.

    Aranyfüst, rongy ígéret,
    sírig hívő az ostoba.
    Kit szalmazsák deleltet,
    kit meg a csillagok pora.

    Szívedből, szent batyudból,
    amivel jöttél: mind oda.
    Kit Alvilág motoz meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    S kit Alvilág bitangol,
    kit meg a csillagok pora.

    Aranyfüst, rongykatarzis,
    az utószó aranykora.
    Arcom csupa özönvíz –
    ez a csillagos Golgota.