Címke: Ember

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz

    Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
    S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
    A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
    Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.

    S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
    Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
    Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
    S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

    Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
    Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
    Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
    A lomha óriás, hisz oly borús szegény.

    Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
    Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
    Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
    Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

    Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
    S a sűrű napsugár forró arany verése
    Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
    Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;

    Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
    Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
    Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
    Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

    Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
    A kínok vasszöge szorítja össze testté,
    S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
    Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,

    Bár fájó szögeit már a létentúli lét
    Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
    A néma szirteken békén omolni szét
    S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

    És hát a többiek?… a testvér-emberek,
    E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
    Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
    Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, –

    Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
    Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
    Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
    Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

    Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
    Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
    Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
    Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
    Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
    A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
    S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
    S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

    Hiszek hitetlenül Istenben,
    Mert hinni akarok,
    Mert sohse volt úgy rászorulva
    Sem élő, sem halott.

    Szinte ömölnek tört szívemből
    A keserű igék,
    Melyek tavaly még holtak voltak,
    Cifrázott semmiség.

    Most minden-minden imává vált,
    Most minden egy husáng,
    Mely veri szívem, testem, lelkem
    S mely kegyes szomjuság.

    Szépség, tisztaság és igazság,
    Lekacagott szavak,
    Óh, bár haltam volna meg akkor,
    Ha lekacagtalak.

    Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
    Óh, jaj, be kellettek.
    Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
    Beteg vagyok, beteg.

    Meg-megállok, mint alvajáró
    S eszmélni akarok
    S szent káprázatokban előttem
    Száz titok kavarog.

    Minden titok e nagy világon
    S az Isten is, ha van
    És én vagyok a titkok titka,
    Szegény hajszolt magam.

    Isten, Krisztus, Erény és sorban
    Minden, mit áhítok
    S mért áhítok? – ez magamnál is,
    Óh, jaj, nagyobb titok.

    Forrás: MEK

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.


  • Szécsi Margit: A csillagos Golgota

    Kire az Alvilág sújt,
    kire a csillagok pora –
    mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Bastille-döngető tenger,
    s a krizantémos García.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Halottas, néma virtus
    révedez megrontóira.
    Mélység, magasság: egy út,
    ez a csillagos Golgota.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    És eladatik minden –
    rövid a vágta mámora.

    Kit az Alvilág nyergel,
    kit meg a csillagok pora,
    s elhallgattatik minden –
    ez a csillagos Golgota.

    Mélység, magasság: egy út,
    csók zuhog, barát mostoha.
    Kit az Alvilág vert meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Meghal akár a latrok,
    vagy elmarja a glória.
    Ég és pokol kezet fog –
    ez a csillagos Golgota.

    Aranyfüst, rongy ígéret,
    sírig hívő az ostoba.
    Kit szalmazsák deleltet,
    kit meg a csillagok pora.

    Szívedből, szent batyudból,
    amivel jöttél: mind oda.
    Kit Alvilág motoz meg,
    kit meg a csillagok pora.

    Mert megadatott minden:
    sokaság, virtus, García.
    S kit Alvilág bitangol,
    kit meg a csillagok pora.

    Aranyfüst, rongykatarzis,
    az utószó aranykora.
    Arcom csupa özönvíz –
    ez a csillagos Golgota.


  • Szécsi Margit: Hallgatás Hídja

    Hídépítő álma: híd.
    De nem ő jut által rajta.
    S ha már mehet: bunkó hajtja,
    vérrel virágzik a híd.

    Rakja szivárványait,
    más szedi a vámot rajta.
    A bolond, ki műve borja,
    ebben meghunyászkodik.

    Szívünk bár rugaszkodik,
    hogy e romlást hírül adja:
    a bolond, ki sorsa rabja,
    abban megragaszkodik.

    Évre év és ívre ív,
    nincs buzgalom vakság nélkül.
    Híd a Kwai-folyón megépül,
    minden folyón minden híd.

    Szép a rút és rút a szép,
    ha a gonosz pártul fogja.
    Hogy ne lenne sorsa rabja –
    ember megpróbálkozik.


  • Szécsi Margit: Mi a nép?

    Mi a nép? Eredője van-e?
    Maga-magáról fogalma van-e?
    Övé lesz-e az édeni alma?
    Lakodalma-e forradalma?

    Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
    Remek ősemberből a jobbágy?
    Vívódva az ábránd hóhéraival
    mit akar? tér neki e csont-ravatal?

    Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
    Mikor veri arcul a sorsot?
    S ha lövet rá a rémuralom:
    nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?

    Mi a nép? Akarata van-e?
    Erejéről fogalma van-e?
    S ha beindul ősz csudamalma:
    kinek őröl a föld sokadalma?


  • Szécsi Margit: Káin és Ábel

    Rege mondja róluk szent vadregény:
    Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
    Régi rege, új is,
    régtől tudott –
    Káin ma is él,
    Ábel halott.

    A szíved üres,
    a szádban halál,
    a kezedben megfullad a madár.
    A füstöd rühes,
    a porban mohog,
    de égre van írva,
    hogy Ábel halott.

    Kontár vagy!
    Így vagy elvetemült –
    de Ábel egy fűszálon is hegedült,
    s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
    Sújtott vala Káin –
    s Ábel halott.

    Tűz fészke a szívünk,
    vesztünk az erőnk,
    mert gyűlöli Káin
    s áhítja e főt.
    Vagyunk áldozók
    s áldozatok,
    s a bárányszín lángban
    Káin vakog.

    Az orcád hazug,
    patyolatod vitás,
    a zsebedben alku
    és brutalitás.
    Egyremegy: gumibot,
    pásztori bot –
    a nép, aki eltűr,
    veszteni fog.

    A borda betört,
    a vér kiomlott,
    fehér álarcban
    a nappali hold.
    Nap süt, sivatag,
    megőszül a zöld –
    Káin ma is él,
    Ábel örök.


  • Szécsi Margit: Freskó a Szolgafalra

    Isa por és hamu-kor.
    Nem az égbolt, csak a boltja.
    Halálba űzik a hőst,
    a gyávát a hatalomba.

    Nem a csillagközi por,
    de a lélek-közi banda.
    Porond-cár por-markában
    a titkos értelmű bomba.

    Jaj, a sivatagi csók!
    Jaj, a megemésztő szolga!
    Merre hajtsuk a csikót –
    halálba vagy hatalomba?

    Égilovas-buktató
    kozmikus törpe, te ronda!
    Halálba űzöd a hőst,
    a gyávát a hatalomba.


  • Szécsi Margit: Porból porba

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Mind a paplan alá való,
    mennyi szőre, mind eladó,
    akár kese, akár fakó –
    színeidben mindenható.

    Szivárványos az ég alja,
    nem jól van a fejed alja.
    Be szent csőszöd, minden facér,
    ki magában krajcárt se ér!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Hogy forog a szent spirálban:
    a tömegsír himporában!
    Hogy kifoszt a fene nászért,
    megnyer hatért, árul százér.

    Mesebeli Ától-Bától –
    üsd el arany almafádtól!
    S rádvicsorít, mint a halál –
    veszett gyöngysor manipulál!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Egy korona, két korona,
    belőled él minden rima,
    rongyapostol, Richárd király –
    korbácsot rá! ez a szabály!

    Oszd ki neki a szent hegyen!
    Ha kurva köll: sarki legyen!
    Paradicsommadár-tarka –
    szikrázzon a romlás rajta!

    Írd az égi nagy freskóra,
    ki rányergel koporsódra!
    Nem jól van a fejed alja –
    szivárványos az ég alja!

    Porból porba míg sorolnak:
    hátadon csak szárnyad hordjad!
    Csürhével is úgy hajts haza,
    mint a Semmi napszámosa!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!