Hídépítő álma: híd.
De nem ő jut által rajta.
S ha már mehet: bunkó hajtja,
vérrel virágzik a híd.
Rakja szivárványait,
más szedi a vámot rajta.
A bolond, ki műve borja,
ebben meghunyászkodik.
Szívünk bár rugaszkodik,
hogy e romlást hírül adja:
a bolond, ki sorsa rabja,
abban megragaszkodik.
Évre év és ívre ív,
nincs buzgalom vakság nélkül.
Híd a Kwai-folyón megépül,
minden folyón minden híd.
Szép a rút és rút a szép,
ha a gonosz pártul fogja.
Hogy ne lenne sorsa rabja –
ember megpróbálkozik.
Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?
Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?
Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
Remek ősemberből a jobbágy?
Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?
Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?
S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?
Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?
S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?
Rege mondja róluk szent vadregény:
Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
Régi rege, új is,
régtől tudott –
Káin ma is él,
Ábel halott.
A szíved üres,
a szádban halál,
a kezedben megfullad a madár.
A füstöd rühes,
a porban mohog,
de égre van írva,
hogy Ábel halott.
Kontár vagy!
Így vagy elvetemült –
de Ábel egy fűszálon is hegedült,
s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
Sújtott vala Káin –
s Ábel halott.
Tűz fészke a szívünk,
vesztünk az erőnk,
mert gyűlöli Káin
s áhítja e főt.
Vagyunk áldozók
s áldozatok,
s a bárányszín lángban
Káin vakog.
Az orcád hazug,
patyolatod vitás,
a zsebedben alku
és brutalitás.
Egyremegy: gumibot,
pásztori bot –
a nép, aki eltűr,
veszteni fog.
A borda betört,
a vér kiomlott,
fehér álarcban
a nappali hold.
Nap süt, sivatag,
megőszül a zöld –
Káin ma is él,
Ábel örök.
Isa por és hamu-kor.
Nem az égbolt, csak a boltja.
Halálba űzik a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Nem a csillagközi por,
de a lélek-közi banda.
Porond-cár por-markában
a titkos értelmű bomba.
Jaj, a sivatagi csók!
Jaj, a megemésztő szolga!
Merre hajtsuk a csikót –
halálba vagy hatalomba?
Égilovas-buktató
kozmikus törpe, te ronda!
Halálba űzöd a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Mind a paplan alá való,
mennyi szőre, mind eladó,
akár kese, akár fakó –
színeidben mindenható.
Szivárványos az ég alja,
nem jól van a fejed alja.
Be szent csőszöd, minden facér,
ki magában krajcárt se ér!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Hogy forog a szent spirálban:
a tömegsír himporában!
Hogy kifoszt a fene nászért,
megnyer hatért, árul százér.
Mesebeli Ától-Bától –
üsd el arany almafádtól!
S rádvicsorít, mint a halál –
veszett gyöngysor manipulál!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Egy korona, két korona,
belőled él minden rima,
rongyapostol, Richárd király –
korbácsot rá! ez a szabály!
Oszd ki neki a szent hegyen!
Ha kurva köll: sarki legyen!
Paradicsommadár-tarka –
szikrázzon a romlás rajta!
Írd az égi nagy freskóra,
ki rányergel koporsódra!
Nem jól van a fejed alja –
szivárványos az ég alja!
Porból porba míg sorolnak:
hátadon csak szárnyad hordjad!
Csürhével is úgy hajts haza,
mint a Semmi napszámosa!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Égi korona alá írom
annak, aki Él:
Engem megvagdaltatál,
s meg nem térdeltethetél.
Lásd, teremtett szerveim
kihúnynak a nap alatt.
Én homályból s hiányból
megalkotom magamat.
De lágy csillagrendszered
egyben fény, meg egyben árny,
zümmögő kísérleted
teremtett van meg hiány.
De lágy csillagrendszered –
ilyet nem alkothatunk:
Te a semmiből növelsz
eleven fát meg gyalut.
De lágy csillagrendszered
noha lüktet: híja van.
Híja s maga: múlandó –
nézheted-e e boldogan?
Írom azért: tisztelem
minden múló csillagod.
Míg múlandó az örök,
tiéd addig nem vagyok.
Tiéd a fa meg a csont,
fábóli asztalsarok,
tiéd két csont-könyököm,
mégis tiéd nem vagyok.
Sírom fejében a kő,
kőben a kőangyalok,
tiéd testem meg a nyű,
mégis tiéd nem vagyok.
Meghalt a fennsíkon az Úr –
kié lesz kenyere, bora?
Lépj rá a földre, hogy legyen,
és el nem múlik soha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Járd el a földet, hogy legyen,
s összeáll csillag-pora,
új létezők fölött röpül
az új végzet lova,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe,
a magasság, mélység kora:
hegyen a csillag,
síkon a sínpár beton-fogsora,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
S a kisugárzó flaszteren
fölveri standját a kofa,
s kinől a reszkető lidérc,
csokrokat habzsol foga,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
És eljön a mérték ünnepe:
kisteknőben a baba,
nászágyban az ifjak,
földben a holt,
rajta virág és moha,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Meghalsz az úton, mint az Úr,
ki nem pihent meg soha,
lépj rá a földre, hogy legyen –
bejárhatatlan csoda,
térj vissza az utakra,
ó, térj vissza oda.
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port,
Amit a századok ajka rámlehelt,
Ledobom a palástot,
Amit a Hivatal rámtekert,
És az apostol köntösét is szétnyitom,
Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:
Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
Amit a földanya megformált a mélyben,
Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
Fogantatásom titokzatos pillanatában:
Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt
És ódát és okoskodást ne várjatok:
Én azt beszélem, ami vagyok.
Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
Öröktől való.
Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
Ami több lenne a pornál,
És mégis, úgy akarta az, aki formált:
Ami vagyok, örökkévaló.
Semmi vagyok, egy milliomod,
De minden, mert mindnyájatok.
Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
Akár a ti eretek!
És piros bennük és meleg a vér,
Mint bennetek.
Nézzétek ezt a szájat:
Kenyérre és csókra és szóra született,
Mint a tietek.
Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
És látni tanult és sírni szokott,
Mint a ti szemetek,
És álmélkodik reggeltől estig,
Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
Halljátok, a szívem hogy piheg?
Hallgassátok és megértitek,
Hiszen ő is, mint a ti szivetek,
Kilenc hónapon át pihegett
Egy édes anyának szíve megett,
És visszatér, mint ti visszatértek,
A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é,
Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
Ó nézzetek belé!
Magát mutatja, egyet mutat:
De ebben az egyben a ti arcotokat.
Tükör módjára tükrözi hűn:
Benne az erény és benne a bűn,
És minden érzés benne van,
Ami csak bennetek megfogan,
S kimerhetetlen mélyébe lenn
Piheg a mindennapi rejtelem:
A közös, a közös Végtelen.
