Címke: emberi küzdelem

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Százhuszat verő szív

    Szolgált a szerelem – szolgáltam én
    alázattal a szerelmet,
    s voltam olyan fagyokba vetett,
    mint a küszöbre rakott zabi gyermek.

    Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
    szinte már könyörögve,
    és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
    kúszva hiába-kapart küszöbökre.

    Jónást a cet: – magába zárt a test,
    ez az esetlen állat,
    átúszta velem a tiszta óceánokat,
    itatott velem pocsolyákat;

    éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
    meredekjén ő emelt szakadásig,
    kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
    s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

    Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
    égre emelve a munka termő ágát,
    s fejem alá vetettem a lustaság
    felhőkön úszó szénaágyát.

    Mások bajainak gerendáiból ácsolt
    tutajon örvénybe eveztem,
    s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
    tüzet adni siettem.

    Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
    soha nem menekültem,
    de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
    s meztelenül heverésztem a fűben.

    Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
    madarak lábnyomát imádni;
    fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
    verseim piros katicabogárkái.

    Ó, minden voltam én, amire
    a lélek fényes!
    És engedelmesen letérdeltem a test
    minden ítéletéhez.

    Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
    pásztázva kereste,
    a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
    lobbantottam, én – a tiszta lencse.

    Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
    úgy gyűlöltem és szerettem:
    mindenhez úgy fogtam, kívánva,
    hogy az legyen a vesztem!

    Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
    ahogy érdemes élni!
    Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
    történelem és ezerévnyi.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979