Címke: emberi sors

  • Ady Endre: Az idegen arcok

    Ha idegen arcokat nézek,
    Arcom ijedten földre vágom:
    Óh, Istenem, mennyi más arc van,
    Mennyi más arc van a világon.

    Mennyi borús szem néz szemembe,
    Mennyi homlok sápad rám némán,
    Mennyi vádló álom és rejtély,
    Mennyi nagy szomorúság néz rám.

    Mennyi vád terped minden arcon,
    Vádja letűnt s jövő időnek,
    Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
    Csak föl-fölnézve nézem őket.

    Valaha minden arc magáért
    Vívott egy szörnyűséges harcot
    És állanak rab elleneként
    Egymással szemben most az arcok.

    Már-már alig emlékeznek,
    Hogy egykor egymással csatáztak,
    De ott ég minden ember arcon
    Látatlanul kudarc, gyalázat.

    S minden arcot, idegen arcot,
    Midőn elfog a titkos emlék,
    Legalább egyszer földerítni,
    Megragyogtatni be szeretnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Valahogy mindig félúton vagyok

    Remélem nem vagyok útban senkinek.
    S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
    talpam alá éles kövek görögnek.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    Úton a múltból talán a most felé.
    S ha elhiszem, szép jelenem élem,
    hegyek zúdulnak a két lábam elé.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    S néha félek, elfogy alólam az út.
    Olykor elfog az a furcsa érzés,
    hiába megyek – minden út körbefut.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
    Vezet hitem eltökélt magamban,
    s hogy minden lépés a csillagokig ér.
    Valahogy mindig félúton vagyok.

    Mint ki örökké utazni kényszerül.
    Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
    S próbálok úton maradni – emberül.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Vitó Zoltán: Van úgy az ember…

    Van úgy az ember,
    hogy álmodozni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – riasztó úton – csak a valóságig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szólani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – tétova úton – csak a hallgatásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bátorságra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – bénító úton – a megalkuvásig.

    Van úgy az ember,
    őszinteségre vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ösvényes úton – csak a hazugságig.

    Van úgy az ember,
    hogy építeni vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – vak-sötét úton – csak a rombolásig.

    Van úgy az ember,
    hogy bár szállani vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – ingoványon – az elnyelő mocsárig.

    Van úgy az ember,
    hogy az Összhangra vágyik,
    mégsem jut messzebb:
    – veszejtő úton – lelke káoszáig…

    Bizony, van úgy az ember:

    otthagyná gőgös, „koronás” helyét;
    sóváran nézi buksi kutyájának
    lélek-gyémántként csillogó szemét:
    és sírva simogatja
    egy őzgidácska ártatlan fejét:

    Ám úgy is van az ember,
    haragra, bosszúra készül előre,
    de egy kedves hang csendül, –
    és szelíd barátság sarjad belőle.

    És úgy is van az ember,
    hogy balsorsára készül már előre,
    de egy tiszta fény villan, –
    s búvó remény, öröm sarjad belőle:

    Mert úgy is van az ember

    – sorsáért bármily balszerencsét átkoz –;
    egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
    és mégis eljut, eljut önmagához,
    – kalandos úton – legjobb Önmagához.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Friedrich Hölderlin: (idézet)

    „Semmi sem képes oly magasra nőni
    és oly mélyre hullani, mint az ember.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Orbán Ottó: Törpék

    Erdő mélyén
    két törpe,
    ülnek egy nagy
    gödörbe.

    „Én is törpe,
    te is törpe,
    le is vagyunk
    nagyon törve.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: A koldusnak

    A koldusnak, ki áll az utca sarkán
    S kinek vállán egy élet terhe roskad
    És vak szemében egy világ halála,
    A koldusnak egy rongy papírt vetettél
    És azt gondoltad, hogy most jószívű vagy.

    Koldus előtt én röstelkedve állok
    És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
    Szeretném homlokát megsimogatni,
    A derekát szelíden átölelni,
    A szívemet a kalapjába tenni
    És engedelmet kérni tőle szépen,

    Hogy én még látó szemmel baktatok
    Az örömök útján a sír felé,
    Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
    És úgy szeretném biztosítani,
    Hogy én is, én is oly koldus vagyok
    Testvére és bajtársa, szenvedő,

    Mert boldogabb és szabadabb jövőt
    Neki már nem merek ígérni én se,
    Mert neki megváltója a halál lesz…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Émile Henriot: Ó, testvérem

    (Fordította: Kosztolányi Dezső)

    Én is ember vagyok,
    szenvedek és megindulok, te, ismeretlen testvérem, aki
    elolvassz engem,
    te, akinek talán sohasem szorítom meg a kezét,
    te, aki tán meg is vetsz, mert azt hiszed, hogy csak
    magamról beszélek neked.

    Hát nincsenek-e gyermekeid, mint nekem, nem vérzik-e
    szíved, mint az enyém,
    nem vesztetted-e el azokat, akiket szerettél?
    Hát nem riadsz-e fel éjszakánként a zörrenéstől –
    mert nem tudod, ki vagy, sem hogy hova mehetsz.

    Forrás: Émile Henriot – Ó, testvérem, fordította Kosztolányi Dezső

  • Jean Claude Ibert – Mert

    Mert hitt a virágokban,
    a földben, az égben, a tengerben,
    a fájdalomban, a régi szerelemben,
    mert az életben tévedezett,
    mert egyszerű volt és mohó,
    és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
    mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
    mert feláldozta magát a mágusoknak,
    mert nem tudta bűnét,
    se erényét, se éhségét, se bátorságát,
    mert csúnyának látta magát,
    és imádkozott a katedrálisokban,
    mert a holdra figyelt,
    az éjszakára a nyári mezőn,
    eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
    mert boldog volt nagyon,
    mert lelke nyugalmas parcellákra
    szabta az időt,
    mert idegen volt itten,
    mert hitt a csodákban,
    az igazság szörnyetege egy napon
    hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
    hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,
    mert szép volt,
    mert elege volt
    abból a világból, ahol az emberek
    nem tudnak emberi nyelven szólni már.

    (Pór Judit fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Az alabástrom út

    boglyas felhők sietnek a Hold előtt
    (Weöres Sándor)

    Jártál-e peremén az égnek,
    hol rád vár a farönk?
    Csapódott fel mögötted árnyék?
    Csapódott fel göröngy?

    Álltál-e peremén az égnek,
    hol odavész a nyom?
    S a kényszerített feledéssel
    kiég az irgalom?

    Láttad-e, peremén az égnek,
    hogy légvár az erőd?
    S boglyas felhők is elvetélnek
    a vércse hold előtt?

    Érted-e, peremén az égnek,
    a jég miért rian?
    S mért tátognak a rockzenészek
    a tolókocsiban?

    Mert lépni kell, mint hold a vízre,
    s a mélység ágboga,
    a hullám nekiront a partnak –
    de ki küldte oda?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz
    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: DIA – PIM