Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, fogadj méhedbe vissza. Tévedés volt a születésem; én a világ akartam lenni: oroszlán és fagyökér együtt, szerelmes állat, nevető hó, a szél eszméje és a magasság széjjel csurgatott tintafoltja – s lettem felhőbe vesző ember, egyetlen út királya, hamu-csillagú férfi s amit magamban egyesítek, rögtön megoszt, mert mulandó s csak sóvárgásomat csigázza… Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, méhed küszöbe előtt állok.
Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk – lobogott és nyugodt volt, mint a láng, – s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, – én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet, a szilárd anyagot, ami vagy és ami vagyok, és ami egy törvénybe fog bolygókkal és liliomokkal, tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, mindennel, ami volt az ember, és ami most s amivé válik, s amit születéstől halálig sejt és tud és tesz, mit hozzáad a léthez, hogy életté váljék, hogy a rend kormányozza a végtelent, az értelem, amely szavak nélkül is szól, és sejtet sejtre rak agyunkban –
a holnapról akartam szólni, a holnapról, mely már valódi, mert fölismert s el nem téveszthető, tiszta, elérhető, mint a friss levegő –
igen, a holnapról akartam szólni, s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen ő éreztette meg velem, milyen lesz: szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
és akkor, amint ránk hajnalodott, megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét – a csók.
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly vak havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét.
József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!
