Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember, ezer, millió:
a mohók hiába futkosnának,
a zsarnokok zászlóért, fegyverért
hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.
Forrás: Szeretem a verseket
„Az emberiség nem fejlődik,
csak egyre ügyesebben magyarázza
a saját hülyeségét.”
Higgy a magban, a földben, a tengerben,
de az emberekben higgy mindenekelőtt.
Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
de az embert szeresd mindenekelőtt.
Éld mélyen át
a száraz ágak,
kihunyt csillagok,
s beteg állatok bánatát,
de az emberét mindenekelőtt.
Tudj örülni a föld minden örömének,
tudj örülni a fénynek és sötétnek,
tudj örülni a négy évszak színének,
de az embernek tudj örülni mindenekelőtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.
Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.
Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.
Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel,
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…
Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.
A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.
A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
E vad tavaszt, mely kelleti magát,
s fejét simítja térdemen,
rácson keresztül, csontjaimon át
elemzi a gyanakvó értelem.
Ám a napok feküsznek karikában
jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
kioltotta babonás foszforát
szeme mélyén: alszik a hét menyét.
Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
eloldozta nyakörvét, elhagyott,
fut a magány idegen utakon,
nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
feléhajol, szimatol ösztönöm,
vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
boldog a boldogok között.
Te, ki pilláid szép ívén
sorsomat húnyod s emeled,
hánts ki e szűkölő örömből,
lendítsd meg lendületemet!
Bogozz ki a hálós gyanúból,
mit születésem rám kötött,
forraszd be újra a világba
nyugtalan köldököm!
Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
Segíts fel indák s állatok fölé,
kikhez lehúzott az alig
túlélt iszony a gyilkosok közül:
emelj vissza engem az emberig!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Föllengő, óriás szivemmel
Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
Bántottak s én szerettem őket,
Hímeztem álmát a jövőnek.
De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
“Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”
Koszorút fontam dalaimból
És álmaimból főm köré;
És dal fakadt, virág a sírból,
Szivem vérével öntözé.
Mártírszivemmel a kereszten
Világ szivét, Istent kerestem.
Túláradó, eszményi vágyban
Embert emberré tenni vágytam.
És szóltak ők haraggal messze lökve:
“Merész álmod hiú;
Légy átkozott és számüzött örökre,
Pusztulj, te vakmerő fiú!”
De én azért most is rajongok
S átölelem a végtelent,
Felhőzik lelkem égi gondon,
Agyam lángképeket teremt;
Bántottak s én szerettem őket,
Látom szent árnyát a jövőnek.
Embert szabaddá tenni vágyom,
Meglátni Istent hőn kivánom.
S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
Törekvésem hiú:
Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
A régi ábrándos fiú.
Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.
Forrás: Versek mindenkinek
Ezt a századot nem lehet befejezni.
Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.
Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.
A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,
a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
a holttestet alulról fölüké rakták,
így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.
Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.
Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,
a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.
Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.
Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
fáradt, megviselt, indulatra erős,
cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.
Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,
hanem kiérlelt, szép és természetes,
az emberbőrbe bújt emberé.
Vajh hányat fogunk írni akkor?
Forrás: —
ABBAN a háborúiban,
mely a háborúk sorát majd lezárja,
nem lesznek ellenségeink.
CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
A kémia nem ismer kegyelmet,
nincsenek indulatai.
A képletek nyelvén nem lehet
békét kötni.
A vegyszereknek
nincsenek parlamenterei.
Az elemi részecskéket
nem lehet hadifogságba vetni,
és egyezmények alapján kicserélni.
Ha a folyamat megindul,
kezdetét veszi a devolúció.
Ki talál majd emberi nyomra
egy földgolyónak nevezett
halált sugárzó,
szétroncsolt halmazon?
Forrás: —
Ez az egész századbomlás, öklendezés,
láva-, betű- és magömlés,
mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
el-, te- és megfojtott
a történelem, úgymond, viharában,
posványában és dágványában,
hosszú kések éjszakájában és nappalában,
irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
vinnyogó kis egérkék, ütemes
be-, fel-, át- és kivonulások
a térképen hosszában és keresztben,
ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
az Emberfeletti imádása,
véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
utána a kivérzett világ átszabdalása,
földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
kitépett nyelvű országok
szétszedése és átragasztása,
csontok és vázak vonulása,
levert vesék vallatása,
tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
Ki tudja megmagyarázni?
Már nem tehet enni, csak okádni
mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
Túladni rajta, túl, túl, túl,
túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
mondani, mondani, mondani
tűzhányó szavak kráterében
a fehérizzású feledésig!
Forrás: —
