https://verskucko.com

Címke: emberiség

  • Vox Humana: Álom – 1

    Ezer éve vagyunk itt a földön,
    Már visszahívott milliárd elem.
    Szemünkben egy halvány csillag fénye,
    Szívünkben vadak félelme s örökléte.

    Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
    Kik úgy nevezik magukat: emberek.
    Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
    Istent tagadnak és szeretetet.

    Egy lankás parkban vártalak,
    S te jöttél felém, mint a fény,
    Időtlen gondolat viharzott át a téren,
    A rettegés villámként csapott belém.

    Az időt megállítani voltál képes,
    Jeleket rajzolni az égre fel,
    A Mindenség mámorban reszketett,
    Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

    Üldöztek suhanó fekete árnyak,
    Elrabolták emberbe vetett hited.
    Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
    Hangod az ősi káoszba veszett.

    A fájó idő is tűnő, mint a lét,
    Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
    Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
    Éreztem, utolsót dobban a szíved.

    A hold megfordult az égen és beleremegett.
    Meghalt a perc, az érzés, a titok…
    Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
    Hívott a feledés, távoli galaxisok…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Karácsony

    Ma tán a béke ünnepelne,
    a Messiásnak volna napja,
    ma mennyé kén’ a földnek válni,
    hogy Megváltóját befogadja.
    Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
    szívükre mind az emberek –
    de nincs itt hála, nincs itt béke:
    beteg a világ, nagy beteg…

    Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
    a vágy, a láng csupán a testé;
    Heródes minden földi nagyság,
    s minden igazság a kereszté…
    Elvesztette magát az ember,
    mert lencsén nézi az eget,
    megátkozza világra jöttét –
    beteg a világ, nagy beteg…

    Ember ember ellen csatázik,
    mi egyesítsen, nincsen eszme,
    rommá dőlt a Messiás háza,
    tanítása, erkölcse veszve…
    Óh, de hogy állattá süllyedjen,
    kinek lelke volt, nem lehet!…
    Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
    beteg a világ, nagy beteg!

    Forrás: Ady Endre összes versei

  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    feléhajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Komjáthy Jenő: Ábrándos fiú

    A milliókat átöleltem,
    Átkarolám a végtelent;
    Ragyogó fényben, égdörejben
    Éreztem az örök jelent.
    Föllengő, óriás szivemmel
    Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
    Bántottak s én szerettem őket,
    Hímeztem álmát a jövőnek.
    De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
    “Amért rajongsz: hiú;
    Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
    Ábrándaiddal, jó fiú!”

    Koszorút fontam dalaimból
    És álmaimból főm köré;
    És dal fakadt, virág a sírból,
    Szivem vérével öntözé.
    Mártírszivemmel a kereszten
    Világ szivét, Istent kerestem.
    Túláradó, eszményi vágyban
    Embert emberré tenni vágytam.
    És szóltak ők haraggal messze lökve:
    “Merész álmod hiú;
    Légy átkozott és számüzött örökre,
    Pusztulj, te vakmerő fiú!”

    De én azért most is rajongok
    S átölelem a végtelent,
    Felhőzik lelkem égi gondon,
    Agyam lángképeket teremt;
    Bántottak s én szerettem őket,
    Látom szent árnyát a jövőnek.
    Embert szabaddá tenni vágyom,
    Meglátni Istent hőn kivánom.
    S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
    Törekvésem hiú:
    Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
    A régi ábrándos fiú.

    Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Ágai Ágnes: A befejezetlen század

    Ezt a századot nem lehet befejezni.
    Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
    A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

    Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
    Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
    azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

    A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
    együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
    az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

    a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
    a holttestet alulról fölüké rakták,
    így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

    Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
    Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
    Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

    Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
    ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
    Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

    a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
    avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
    tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

    Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
    mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
    elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

    Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
    fáradt, megviselt, indulatra erős,
    cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

    Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
    amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
    Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

    hanem kiérlelt, szép és természetes,
    az emberbőrbe bújt emberé.
    Vajh hányat fogunk írni akkor?

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Hadijelentés békében

    ABBAN a háborúiban,
    mely a háborúk sorát majd lezárja,
    nem lesznek ellenségeink.
    CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
    Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
    míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
    A kémia nem ismer kegyelmet,
    nincsenek indulatai.
    A képletek nyelvén nem lehet
    békét kötni.
    A vegyszereknek
    nincsenek parlamenterei.
    Az elemi részecskéket
    nem lehet hadifogságba vetni,
    és egyezmények alapján kicserélni.
    Ha a folyamat megindul,
    kezdetét veszi a devolúció.
    Ki talál majd emberi nyomra
    egy földgolyónak nevezett
    halált sugárzó,
    szétroncsolt halmazon?

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Végszázad

    Ez az egész századbomlás, öklendezés,
    láva-, betű- és magömlés,
    mely feltartóztathatatlanul (nincs még egy ilyen nyelv!)
    zuhog, zúdul, záporoz és a többi zé,
    mindaz, amit az ember leszorított, alámerített,
    el-, te- és megfojtott
    a történelem, úgymond, viharában,
    posványában és dágványában,
    hosszú kések éjszakájában és nappalában,
    irtsd! vágd! szúrd! üsd! meg a többi egyszótagúak
    nagy, szadista mámorában masírozó lábak között
    vinnyogó kis egérkék, ütemes
    be-, fel-, át- és kivonulások
    a térképen hosszában és keresztben,
    ereklyék, érmék, címerek numizmatikai szemétdombján
    az Emberfeletti imádása,
    véráldozat a világ valamennyi vércsoportjából,
    utána a kivérzett világ átszabdalása,
    földmérőik hosszú rudakkal, centivel, rőffel,
    kitépett nyelvű országok
    szétszedése és átragasztása,
    csontok és vázak vonulása,
    levert vesék vallatása,
    tömegsírok tetemtöltetéből az iszonyat kipárolgása,
    hol, miért, mikor, ki engedte, ki hagyta?
    De hát ez az egész hogyan történt? Ki érti ezt?
    Ki tudja megmagyarázni?
    Már nem tehet enni, csak okádni
    mindent kifelé, emészthetetlen darabokban
    ezt a gyötrelmei, lidérces szörnyszázadot.
    Túladni rajta, túl, túl, túl,
    túlbeszélni, túlkiabálni, túlzokogni,
    mondani, mondani, mondani
    tűzhányó szavak kráterében
    a fehérizzású feledésig!

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

    Én nem ünneplem őt, én gyászolom
    Fekete posztós dob nélkül, magamban,
    De milliók nevében, akik élnek
    És föltámadnak majd egy szép napon
    A sírból, mit ma országnak neveznek.

    Én nem ünneplem őt, én átkozom
    Vezéreit, kik vérmezőre vitték
    Fiatal testét, ifjú álmait,
    Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
    Idegen célért, idegen pokolba.

    Én nem ünneplem őt, én siratom
    A vértanút, ki mások vakhitéért
    Az Antikrisztus lovasát követve
    Az embertelen, gyilkos kötelesség
    Parancsszavára az árokba fordult.

    Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
    Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
    Melytől bódultan tántorgott a nép
    És innen és túl vér a vérre támadt
    És innen és túl a halál tanyázott.

    Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
    Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
    S a többi mind, elnémult ajkaikkal
    Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
    Elég legyen a meddő pusztulásból
    És vesszenek a rombolásra bujtók!

    Én nem ünneplem őt, a sírokon,
    Melyek a földet dúsabban borítják,
    Mint a vetés, nem taposok gazul,
    Halálukért hirdetve új halált,
    De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
    Szent, szent, százszor szent. Ámen.
    Úgy legyen!

    Forrás: MEK