https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Borisz Paszternak: Ez mind a tél

    Havas ág-bog, csipke-tüll,
    benne már
    fagy iszonyata kövül.
    Varjú száll.

    Október kering eképp
    félelem
    mássza emelet közét
    körmösen.

    Ahány sóhajt szül a csend,
    mindegyik
    október után eseng,
    mért mulik?

    Fák fogják a tél kezit,
    hogyha jő,
    s lesznek lépcsőházba vitt
    tüzelő.

    Ki már térdig hóban jár,
    s boltba tér,
    így kiált föl: “Mennyi nyár,
    mennyi tél!”

    Mennyi láb tipor a mély
    hóba kinn,
    hull a patákról fehér
    kokain.

    Ahogy csuklyából, ha folt
    távozott,
    nedves sója égből old
    bánatot.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Szép volt

    Lopott fények: én tőletek tanultam
    Szeretni a nagy, örök fényeket,
    Hazug napok ragyogták be az útam,
    De mégis fénytől voltam részeg
    És beteg.

    Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
    Mely egy hazug nő szőke haján égett,
    Mely sok sírást és dalt hozott nekem
    S tragédiát, melyen kacag, aki
    Nem ért meg.

    Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
    Mely ifjúságom távol havasán
    Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
    Hiú fény, elvesztél és itt maradt
    A magány.

    Lopott fények, ó mégis áldva áldom
    A színpadi lámpák tört sugarát
    És melegszem sok izzó, régi lángon.
    Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
    Hadd gondolok mégis dalolva és
    Sírva rád!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Madárhangon

    Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

    A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
    madárhangon beszél a költő, halkan,
    nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
    időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –

    hunyorg a szem, csukózik fény elől,
    elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
    és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
    és révedés vall minden múlt felől. – –

    Hová mered ilyenkor égi másod,
    amíg kering az űri képzelet?
    Hová merülnek végső álmodások,

    mikor egy angyal száll a kert felett? – –
    … És ím, elér a hallgatások csöndje…
    (Álmából felriad leányom, Csönge.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Látkép visszafelé

    Mint szomszéd kertben lepke-lobogású
    hajjal lerohanó kisleány,
    esztendő fut esztendő után.
    Mintha csak játék lenne, kergetőznek,
    nem veszik észre, hogy felnőttek,
    s egy lassúbb lépés illene talán.
    Ha viszont megállnak, céltáblái lesznek
    kéznek, szájnak, s azt veszik észre,
    kosárban érnek, nem pedig a fán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marosvölgyi Gergely: Latinovits Zoltán

    Mint a villám derült égből,
    úgy törtél ki tüzes vérből,
    s emberségben testet öltve,
    mások által gúzsba kötve,
    becstelennel harcba szállva,
    ostobákkal szemben állva
    küzdöttél egy jobb világért,
    elhamvadó igazságért,
    s míg látták: léted jó haszon,
    csak éltél s haltál színpadon;
    erős volt lényed, égető:
    mással össze nem férhető –
    több voltál, mint puszta ember:
    “izgága Jézus”, kit nem mer
    ma senki méltón tisztelni
    (hisz fáj hűséget viselni),
    mert lehull erkölcs, kultúra:
    itt mindenki csak más ura,
    s homály fedi eszméd, tetted:
    nevedtől egy ország retteg!…
    Elég már a prófétákból! –
    Térj hát vissza halálodból,
    s hirdess újra tiszta imát:
    mondj Adyt, József Attilát!
    Égesd megint szavaikat,
    mit a magyar büszkén ihat,
    hogy az örök megalkuvók,
    szíved előtt szemet hunyók
    lássák végre, mi benned élt:
    a ködszurkáló szenvedélyt!…
    Legyen hát, ki érted kiáll,
    halhatatlan Színészkirály!
    Míg van, ki rád emlékezik,
    addig műved el nem veszik,
    mert színház az egész világ,
    s míg fakad szívedből virág,
    lesz majd, ki óv, s átkarol tán,
    LATINOVITS ZOLTÁN!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: A változás

    Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
    keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
    De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
    a múltadról a változás lemetsz.

    Hiába viszel el mindent magaddal:
    könyvet, törölközőt, edényeket –
    itt marad majd a konyha és az udvar,
    a házban hagyod majd a lényeget.

    A homokozót, a garázst, a macskát,
    a fal sárgáját napnyugta előtt,
    a kopott, poros udvarban a hat fát,
    az ólmos, mégis édes levegőt.

    Vidd el levágott muskátli-palántád,
    keress neki egy napos ablakot.
    Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
    keress helyette másik fát, hatot.

    Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
    dönteni minden változás felől.
    Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
    mielőtt régi házad összedől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Motyogás a sötétben

    csak félig figyeltem oda
    úgy látszik
    tényleg öregszem
    szűkülő körben élek
    látszólag figyelek
    s közben saját rögeszméimet
    gondolataimat rendezem
    hogy előadhatók legyenek
    ilyesféle önzést
    magamnál még nem tapasztaltam
    a jövőben
    jobban kell ügyelnem erre
    nehogy észrevegyék
    nehogy megharagudjanak
    hiszen ők nem tudhatják
    hogy ösztönösen cselekszem
    mintegy az akaratom ellenére
    kihagy az agyam
    képzelődöm és fecsegek
    felelek akkor is
    ha nem kérdeznek
    pedig tudom a választ
    bizonyság lehet rá
    az egész életem
    nem tudom hol rontottam el
    annyira vigyáztam pedig
    megfontoltam minden szavam
    a semmibe hulló magyarázatokat
    nem értem nem értem
    miről beszélnek
    noha együtt vagyok velük
    az örömben és a bajban
    csak újabban
    nagyon fáradékony lettem
    délutánonként alszom
    kicsiny ideig pihenek
    aztán mindenem odaadnám
    megosztanám velük
    de senki se kéri
    unottan félre fordulnak
    másról beszélgetnek
    mintha ott sem lennék
    önfeledten nevetgélnek
    mondanám végre
    hogy kiért és miért éltem
    ám ez a kutyát sem érdekli
    csak félig figyelnek oda

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Gáspár: Latinovits

    “Vándor, ki erre jársz,
    Sírj vagy nevess,
    Zokogó víz Balaton-
    szemes
    Fái görcsben a tóra
    hajolnak,
    Hatalmas nagy fia
    holtán
    Ki voltál
    Latinovits
    Zoltán.
    Pünkösdi lángnyelv
    júniusi szélben
    Lecsap a habokra,
    hazányi vakokra
    Boldog vagonokra.
    Napfogyatkozás
    egy júniusi éjben.

    Nagy Gáspár

    Forrás: Szeretem a verseket