Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Forrás: Lélektől lélekig
Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.
Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet
És messzetűnő évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.
S míg sorsom altatót susog
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklő jóni oszlopok
És Annának tündöklő vállai!
Forrás: internet
Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb
fióknyi volt, majd az asztalra nőtt,
szétáradt s polcokra kérezkedett.
Könyvre költöttem minden pénzemet,
óraadások és legációk
jövedelmét, s mit a vasút adott
év végén a bizonyítványomért,
a két-két aranyat. Szívemben élt,
ami tetszett, mégis jó volt magam
mellett tudnom, látnom minduntalan
a sok nagyszerűséget, ami az
agyam építgette, a sugaras,
nagy, belső birodalmat, amelyet
hazámmá tettem: a szellemeket,
akikkel barátkoztam: ővelük
födtem-édesítettem a keserűt,
a rossz ruhát s a fölényes nyomort,
hogy divatos nyakkendőm sose volt.
Forrás: internet
képlékeny, mint a pletyka,
megfoghatatlan, mint a rémhír,
idillé apad, mint a népdal,
hegyesre kopik, mint a rágalom,
rövidre zárul, mint a vicc,
méreggé bomlik, mint a pánik,
csömörig eltölt, mint a sláger,
szívünk körül döng, mint a döglégy.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyu pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek…
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes mártír volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a Hang – régen meghalt Neki –
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat –
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán – szelíd, vigasztaló barát –
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le,
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellé telepedett,
S írt neki – én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve.
S nem hallotta – ő, pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya –
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia –
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót – be jó – nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben,
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.
Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.
Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.
A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.
A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.
Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.
S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.
Forrás: Lélektől lélekig
