Címke: emlékezés

  • Tóth Árpád: Köszöntő

    Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
    Te ötvenéves drága iskola,
    Ma minden régi híved újra gyermek,
    S köszönt, mint kisdiákok friss sora,
    Ma összegyűlünk e szelíd szigetre,
    Melynek vihar nem ronthatja falát,
    Ma összebújunk szépen a szivedre,
    Mint anya szívére a kis család.

    Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett,
    Mióta messzehagytuk falaid,
    Hogy prózává hervasztotta az élet
    Gyermekkorunk tavaszi dalait,
    Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát,
    S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő,
    Mint hogyha ifjúságunk arany álmát
    Bús ezüstté alkudná az idő.

    …S volt veszteségünk más is, sajgatóbb,
    Mint az egyéni élet törpe búja,
    Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb,
    Egy egész nép nagypénteki borúja.
    Rajtunk e bú még, csüggedezve árván,
    Nehéz szivünk ettől koraöreg;
    Körültekintünk: int-e még szivárvány?
    A magyar húsvétot ki éri meg?

    És rád tekintünk, és megilletődve
    Látjuk virágzó ifjuságodat,
    Mely büszkén és bízón néz a jövőbe,
    S új ötven évet friss kedvvel fogad.
    Csak emberlétben nagy szám az az ötven,
    Amely után már lejtős lesz az út,
    De a Te pályád csak szebb ívbe szökken,
    Minél több ötven évvé nő a múlt.

    Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat,
    S míg lábunk szentelt küszöbödre hág,
    Úgy érezzük, körödben újra áthat
    A szívedből áradó ifjúság.
    Újra tanítsz az életbe kimennünk
    S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet
    És vallani: nem hullhat romba bennünk,
    Amit a jó iskola épitett!

    Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet
    Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy,
    Köved közt lüktessen az ifju élet,
    Ezer meleg szív, ezer büszke agy,
    Nemes tanárok, sok nemes tanítvány
    Hírét növeljék e tisztes falak –
    S ne álljon meg közöttük soha hitvány,
    S ne rontsa fényük soha rút salak!

    Úgy juss el ama szent jövő elébe,
    Mikor megint boldog lesz a magyar,
    Régi erények, régi nagyság népe,
    Bár minket tán már rég a sír takar;
    Te élj helyettünk majd, és Te neveljed
    Unokáink is híven s igazán,
    S legszebb ünneped akkor ünnepeljed,
    A feltámadás édes tavaszán!

    Forrás: Ballagás.info.hu

  • Szuhanics Albert: A tanítás utolsó napján

    Mi elmegyünk, a tanításnak vége,
    vakációnk már több nem lesz nekünk.
    Elhagyjuk az iskolánk kapuját,
    így fut majdan tovább a mi életünk.

    Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben,
    mi csak sejtjük, milyen kinn a táj.
    Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük,
    nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj.

    Mi búcsúzunk –, osztályunk küszöbét
    nem lépjük át soha már talán.
    És nem fogunk többé együtt lenni,
    mint ifjú diákok, sok fiú s leány.

    Emlékeink is halványodnak majdan,
    mint ahogyan ablakra pára száll.
    Az iskolánk kapuján kilépve,
    megmarad mibennünk egy örök hiány.

    A búcsú mindig veszteséget érzet,
    elhagyjuk egymást, mint vonat állomást.
    Gyertek tehát, vígadjunk utoljára,
    igyunk meg hát egy végső áldomást!

    Poharaink emeljük jövőnkre,
    és hogy ne feledjük egymást el soha!
    Csillag, mely mutatja utunkat az éjben,
    olyan lesz számunkra ez az iskola!

    Forrás: ballagas.info.hu

  • Tamási Lajos: Ha azt hallod majd…

    Ha azt hallod majd rólam egyszer,
    hogy legszebb álmom megtagadtam,
    s elmondanak mindennek, rossznak,
    csak mosolyogj, mert jól tudod, hogy
    az, aki voltam, az maradtam.

    Följajdul a lomb is a szélben,
    virágain vad keserűség,
    de gyökere feszül a mélyben,
    így kötöz engem, kezem-lábam,
    szívemet így fogja a hűség.

    Ha elmennék messzire, s onnan
    nem írnék, csak egy levelet sem,
    s mondanák, hogy: látod, a hűtlen,
    vágj a szavukba csöndesen, és
    mosolyogj, te jól ismersz engem.

    S utam ha véget érne, és a tenger
    torlódva összecsap fölöttem,
    s koromba fúlt napom kilobban,
    úgy emlegess, kérlek, ki egykor
    tágra nyitott szemedben tükröződtem.

    Te láttál engem, s jól tudod, hogy
    milyen nehéz ragyogás vár rám,
    mert ember voltam, ki hajóra
    szállt, hogy egyszer kikössön végül
    valahol az igazság táján.

    Forrás: lapunk.hu

  • Jobbágy Károly: Búcsúzó

    Búcsúzunk attól, aki minket
    éveken át a jóra intett,
    tanított – s védett, hogyha kellett;
    így cseperedtünk szíve mellett.

    Mennyi apró és nagy viharban
    vitt minket féltve, szinte karban;
    lelkünket mentve, fedve sokszor
    óvott jövendő záporoktól.

    Volt otthonunk és legtöbbünknek
    anyánk, apánk – ki kísért minket;
    de amit ők nem tudtak adni,
    azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.

    Apró gyermekként még remegve
    léptünk ebbe az épületbe,
    s most úgy megyünk el, hogy az élet
    titokból – tiszta törvénnyé lett.

    Bárhová nézünk, most már minden
    úgy villan vissza szemeinkben,
    ahogy hosszú pár éves múltunk
    alatt azt itten megtanultuk.

    Feledheti anyját a gyermek?
    – Álmában új életre kelnek,
    s öreg korban is fényben állnak
    gesztusai elmúlt szavának.

    Épp így mi is már mindenképpen
    magunkba zárva, rejtve, szépen
    visszük azokat, kik szeretnek,
    s emlékét derűs reggeleknek.

    S pajzsként emeljük, hogyha zordul
    kínoknak kardja ránk csikordul,
    mert az a pajzsunk, az a vértünk,
    mit itt tanultunk, s végigéltünk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

    Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

    Az éjtől reggel, a nappaltól este,
    A színektől, ha szürke por belepte,
    A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
    A hangtól, mikor csendbe halkul el,
    Minden szótól, amit kimond a szánk,
    Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
    Minden sebtől, mely fájt és égetett,
    Minden képtől, mely belénk mélyedett,
    Az álmainktól, mik nem teljesültek,
    A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
    A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
    A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

    Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
    Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
    Elfut a perc, az örök Idő várja,
    Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
    Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
    Hidegen hagy az elhagyott táj, –
    Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

    És mégis mondom néktek:
    Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vendéglő havas hegyek között

    Kis vendéglő a nagy hegyek között.
    Minden békesség ideköltözött.

    A kályha vasán párologva forr
    a fűszeres és cukros, sárga bor.

    Az asztalon sült. Ízletes falat.
    Míg falatozom, nézem a falat:

    a falusias, vén, meszelt, meleg
    falon két ócska festmény díszeleg.

    Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
    kúszán felmázolt. De van benne szív.

    Az egyiken két ferde ház előtt,
    napfényes, zöld, májusi délelőtt

    pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
    arannyal éke tolluk pamacsa.

    A másik képen tágas hómező,
    a hó kavargó, sűrűn pelyhező

    s két tömzsi állat nyargalászva von
    egy karcsú szánt a süppedő havon,

    – a két ficamlott, kedvesen suta
    állat félig ló, félig őz-suta.

    Míg a vaskályhán gőzölve forr
    a fűszeres-illatú, sárga bor

    s a macska nesztelenül lépeget,
    nézegetem a csacsi képeket.

    S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
    koromban, künt az égszínkék, kerek

    pocsolyában, májusi délelőtt
    négy kacsa uszkált a házunk előtt,

    én hevertem a pázsiton hanyatt
    és bámultam a festett aranyat

    új meséskönyvem színes födelén,
    egy kishercegnő koronás fején,

    ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
    – két rénszarvas röpítette a szánt.

    …Esik a hó. A kocsmáros köhög.
    Poharamban forró bor gőzölög,

    az óra lassan üti a hatot
    s álmos vagyok és roppant meghatott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mindent neked adok

    Tied ez a márciusi hóvirág
    az asztalodon.
    S az a lángbaszökkenő vörös ház
    a láthatáron, az élet fölött.

    Tied az a fekete tó,
    a fákkal szegélyezett,
    hová a bolyongások erdejéből
    egy titkos éjjel eljutunk.

    Tied a törpék hosszú menete
    s az az elnyugodott óriás,
    akit letakart arccal, csöndesen
    magamban cipelek.

    Forrás: Lélektől lélekig