https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • P. Pálffy Julianna: Emlékké szépülnek a pillanatok

    Emlékké szépülnek a pillanatok,
    hiába fogytak el a percek,
    nem lettek hónapok és évek,
    mégis mi voltunk egymásnak lélegzet,
    szomjat oltó nedű,
    vad éhet csillapító étek.

    Balzsam voltál a szívemen, fényem,
    visszaragyogtál rám, csillagom,
    csak néha folyhatott titkon érted
    könny az arcomon,
    mert úgy szerettelek,
    gyengéden féltve –
    óvtalak magamban is –
    s nem vártam semmit cserébe.

    Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
    magányod metsző hidegét
    sütötte felém
    börtönbe zárt vágyad,
    és te szikrázni hívtál,
    lángoló örvényben,
    mámortól édes édenben élni,
    ahol megtanítottál engem –
    vagy én tanítottalak téged, Kedves? –
    csókdallamokkal szerelemzenélni…

    Forrás: Facebook

  • Kamarás Klára: Talán

    Talán egyszer hiányzom még…
    Mikor tavaszt búg egy madár,
    talán felbukkan egy emlék,
    és akkor majd gondolsz reám.

    Talán lesz nyár és éjszaka,
    mikor minden csillag ragyog,
    egyedül ülsz egy kis padon,
    s azt képzeled, hogy ott vagyok.

    Talán a hulló levelek alatt
    keress egy lábnyomot,
    de visszahozni nem lehet,
    amit az idő elmosott.

    Mikor még nem volt „te” meg „én”,
    csak „mi” – ez volt a szerelem?
    Nekünk nem volt fagy, hó, halál…
    Ne tudj feledni sohasem!

    Forrás: Facebook

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Somlyó Zoltán: Öreg nénikék

    Vigyázva mennek át a széles utcán,
    a bú borong rajtuk s az ó-divat.
    Autó, bicikli, villamos meg hintó,
    mind-mind csak az ő útjukba szalad.

    Savós szemükben rémület tanyázik,
    vékony karjuk tétován lengedez…
    Árnyékai sok régi szépleánynak;
    az élet furcsa, furcsa rendje ez…

    A szürke járda szélén úgy topognak,
    remegve, félve, akár a veréb.
    S megcsudálják a divatos cipőket
    s az elegáns hintók lágy féderét.

    A fűszerárús bolt előtt megállnak:
    kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
    Majd két sovány kezüket összecsapják:
    Jesszus! Huszonkétezer a cukor!

    S elálmélkodva nyitva marad szájuk
    s a szívükön a régmúlt rezeg át…
    Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
    szürke honában, mint a rezedák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Che Guevara búcsúztatója

    Szerethettek volna a nők,
    szerethetett volna a tenger,
    te mindenütt otthonos és otthontalan,
    lehettél volna Brazília selyemfiúja,
    lokálok helytartója,
    éjszakákkal karambolozó költő –
    mert a vakság hamujában
    gyönyörű lábak járnak mindig,
    mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

    S boldog, ki el tudtad árulni az édent,
    lettél a század partizánja,
    emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,
    szakállas forradalmár,
    géppisztolyos szépfiú,
    Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

    Én láttalak és irigyeltelek:
    vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.
    Vászon katonazubbonyodban
    a szabadság verítékezett
    s a jövő izzadság-szaga csapott
    orromba akkor,
    erősebb volt, mint a narancskerteké.

    Havanna boldog volt, mert ismert téged,
    Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.

    Bolívia erdeiben
    nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,
    nem a fűrész,
    nem is madarak.
    A fák leadóállomásai
    lélegzetvételed sugározták.

    A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.
    A test, ha megölik, hiánya testté válik:
    adni kell neki kenyeret,
    adni kell neki szabadságot.

    Szerethettek volna a nők,
    szerethetett volna a tenger,
    te mindenütt otthonos és otthontalan.
    Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem
    s most már mindig tudom,
    merre bujkálsz.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Amazonok fekete húga

    Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
    a hányódó árvízi csokrok majd
    a szemétre kerülnek;
    szétázott újságpapír a téli ég is,
    olvasatlanul odakerül.

    A hátam még havazik néha-néha
    s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
    de szemem, amely a havazásban
    sokáig utánad járt,
    délen keresne már hajadnak tengerpartot.

    Betegek voltunk, nagy pólyakötések
    lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
    a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
    a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
    meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

    Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
    a Nap. Mutasd meg csonkaságod
    az első zöld levélnek,
    minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
    amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
    ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

    Forrás: DIA

  • Britt G. Hallqvist: Nagymama és Fábián

    Nagymama csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .
    Nem hallja, hogy kiabálunk,
    nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
    Nagymama Fábiánra gondol.

    Fábián baba volt.
    Kopott és csúnya,
    majdnem kopasz.
    Nagymama négyéves volt.
    Szégyellte Fábiánt,
    és egy nap a szemétvödörbe dobta,
    de mikor a szemetes elment,
    elsírta magát.

    Nagymamának sok babája volt annak idején,
    de mindet elfelejtette,
    csak Fábiánt nem.
    Most csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Erzsébet: A macskaversekből

    Éjszakánként a macska is párnámra hajtja a fejét
    eleinte még tiltakoztam
    de végül makacs macska-kitartása győzött
    már nem zavarom el
    ha nagy ritkán úgy dönt hogy máshova telepedik
    arra gondolok talán beteg
    vagy megsértődött valamiért
    egyébként soha nem a lepedőn a paplanon
    kizárólag a párnán érzi jól magát
    végülis jól jártam vele nem szuszog hangosan
    kevesebb zajjal jár mintha egy ember feküdne mellettem
    de van egy hátránya is rád emlékeztet
    ő az aki ismerőseim közül legtöbbször látott téged
    és gyakran felugrott nagy merészen közénk vagy ránk
    az ágyra miután megunta az ágy előtti nézelődést
    eleinte ezt nem merte csak döbbenten figyelt
    arra gondoltunk a macska szent állat
    csöpp macska-agyával rájött, hogy az ágy szent dolog
    de csalódnunk kellett benne
    azt az arcodat szeretném még egyszer amikor azt mondod
    egy macskával kell osztoznom rajtad
    és ami utána következett

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kezdete volt csak…

    De hát mért nem voltál elég, ha így
    szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
    mit értünk egymásnak: bűntudatom
    sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
    a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
    s közösségünk így maradt zaklatott,
    ideiglenes: kegyetlen kapocs
    zárta gyönyörét és tiltásait.
    Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
    nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
    a legnagyobb jó voltál életemben
    és most mégis a kevésért siratlak:
    minden kincs a kezdete volt csak annak,
    mit bűneim benned eltékozoltak.

    Forrás: Lélektől lélekig