Címke: emlékezés

  • Szécsi Margit: Szerelem

    Hadd nézzem édes arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát,
    az elviharzott ifjúság:
    a nagystílű angyal tanyáját,

    a cigány-élettől gyötört,
    a marakodásoktól árvát,
    hadd nézzem újból arcodat,
    a szigorút, a régi-drágát.

    Eladsz-e, elfogyasztol-e?
    Nem leszünk kevesebbek tőle,
    elefánt-csordára elég
    szívünk volt – marad még belőle.

    Szent kezedtől se rettegek,
    de fölséges légy, mint az oltár,
    mert megítélem arcodat,
    mert ifjúságom társa voltál.


    ,

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,

  • Nagy László, Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sujtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sujtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.


    ,

  • Nagy László, Halálig tiszta

    Nagy Lajos emlékének

    Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
    s jelesek sorába lefeküdtél.
    Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
    nekem a nehezebb, aki fönt él.

    Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
    klinika s a magány már sose bánt.
    Eldajkál már téged, te kisded-szívű,
    e föld, e holtunkban kedves anyánk.

    Bizony, az érzékek: az ötös szentség
    jegyében vetettél igaz betűt.
    Hallottad döngeni törtetők lelkét
    dobokon, hogy a fül megsiketült.

    Tudtad, az atléta-termet, a szív is
    elromlik idővel s jön a halál.
    Miért hát a kincsek, minek a hír is!
    Halálig árva és tiszta valál.

    Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
    nekünk is bajos, mert visszük igád,
    vért amíg bírnak pumpálni a szívek
    s nem jegesednek az artériák.

    Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
    Ne tudj már sírni a virág alatt.
    Emléked gyönyörű birtokunk, s védi
    vashűség, álkulcsra néma lakat.


    ,

  • Baranyi Ferenc: És költő volt, igen!

    (Radnóti Miklós emlékére)

    Ő férfi volt, igen! A kiskert és a meggyfák
    fedezékébe indult, akár anyás melegház
    ölébe félve búvik a frissen nyílt levél,
    kivárni zöld reményben, míg elvonul a tél.
    De az újságba nézett: ó mennyi seb, kereszt még!
    És ujjai begyéig futott az idegesség,
    kettős kín húzta-lökte: tenni vagy megmaradni?

    A kertajtóból hosszan nézett utána Fanni.

    És ember volt, igen! Az elvadult pilótát
    a mámorig tüzelték – akár a rum – a bombák,
    már-már nem is parancsra: önként és kéjjel ölt,
    rommá alázkodott alatta lenn a föld.
    És ő elszórta benne az emberi tüzet:
    gondolkodjon kicsit, míg száll fejünk felett.

    És költő volt, igen! Ha farkas-száj szorít:
    jogosan élheted a farkas törvényeit,
    megértem kit barakkos rabsorsa úgy gyötör,
    hogy marharépa-héjért, ha kell, társára tör,
    ott még a legnemesbnek is egy, csak egy a gondja:
    egy répahéjnyit élni, másfél percig naponta.

    S az ő fő gondja az volt, hogy ott is verset írjon,
    aléltan araszolván a ronggyá gyűrt papíron,
    még ott sem dobta el a tollat, mint a megvert
    sereg futó bakái bajtársukat: a fegyvert,
    ő költő volt, igen! S ti, akik plüssben ülvén,
    nyafogtok, hogy hiányos az „alkotó-körülmény”,
    egy répahéjnyi percig gondoljatok csak arra,
    ki úgy tapadt a tollhoz, mint kéz a puskaagyra.

  • Pósa Lajos: Október hatodikán

    – Mit olvasol édes fiam?
    – Egy gyönyörű tündérmesét.
    – Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
    Magyarország történetét.
    Olvasgass ma Damjanicsról,
    Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Magyarország története
    Hulló könnyel van beírva:
    A szabadság Istennője
    Minden lapját tele sírta.
    De egy sincsen olyan gyászos
    Mint az, amely ő rólok szól…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Négyet köztük agyonlőttek.
    Kilencet felakasztottak…
    Bátran mentek a halálba,
    Egyszóval sem rimánkodtak.
    Zokogó szél sír a rónán,
    Bús panasz kél a halmokról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Tudod-e, hogy miért haltak meg
    Azok a nagy, hős leventék?
    Jól jegyezd meg, jól tanúld meg:
    Mert a hazát hőn szerették.
    Szeresd te is!… S a hősökért
    Ima szálljon ajakadról…
    Tedd le azt a tündérmesét!
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei

  • Tóth Enikő Enci: Könnyek a vértanúkért…

    Októberi harmat,
    lehullott a földre,
    Aradon csak hallgat,
    most már mindörökre,
    talán szemből könny folyt,
    vértanúk szavára,
    vesztőhelyen vérfolt,
    magyar bánatára!

    Csendességgel vártak,
    szabadság volt Isten,
    hazáért halálnak,
    tiszta lélek kincsben,
    övék lett az érdem,
    akár Jézus testét,
    tizenhárom ízben,
    volt, hogy megsebezték…

    Búcsúzó szavaik,
    felszálltak az égig,
    lelkek indultak itt,
    Isten útján végig,
    és az őszi Napban,
    Arad térkövére,
    hullott ki patakban,
    áldozatok vére…

    E vér a tiéd is,
    ne feledd, magyar vagy,
    üzenve ma mégis,
    emlékezz, szabad vagy!
    Nemzeti gyásznapunk,
    értük él imával,
    csak rájuk gondolunk,
    könnyező hibákkal!

  • Aranyosi Ervin: Emlékezés az aradi vértanúkra

    Hiába hullt a hősök vére,
    s hiába lett sírjuk Arad!
    A hazafiak szép szívében
    az emlékük örök marad!

    De értelmetlen volt haláluk,
    velük halt érték, becsület,
    mert itt a mában nem találunk,
    ki méltón ejtse nevüket.

    A szabadság csak hiú álom,
    s mindaz ki jót, szebbet akar,
    nem győzhet itt, semmilyen áron,
    elátkozott nép a magyar!

    Meghaltak értünk, szebb jövőnkért,
    ami talán sosem jön el,
    meghaltak ők a szabadságért,
    amit egy nemzet érdemel.

    De hol vagyon a nép hatalma,
    hol a szabadság? Nem tudom!
    Idegenek uralma van ma,
    s mi megrekedtünk félúton.

    De a nemzet ma már nem lázad,
    saját hazában küszködik,
    s teszi a dolgát, hajtott fővel,
    és tengődik, míg engedik.

    Elvesztek már a régi álmok,
    s nem látjuk, ki van ellenünk.
    Megrendülten, s rémülten állok,
    hisz nincsenek már itt velünk.

    Kevés a méltó, igaz ember,
    ki megóvhatná a hazát,
    a legtöbb, ma már szólni sem mer,
    nemhogy megvédje igazát.

    Október hat, az égre rólak,
    örök mementó vagy nekünk,
    a hatalmasok összefogtak,
    akkor és most is ellenünk.

    Némán, merengve fejet hajtok,
    bennük még égett büszkeség,
    de bezárultak sorsnyi ajtók,
    s hazánk a múltnak tükre rég.

    Aradon ők, ott, tizenhárman,
    értünk haltak hősi halált.
    Hittek egy élhetőbb világban,
    és mind a jó oldalra állt!

    Az életüket adták érte,
    hogy ez a világ szebb legyen,
    nem szolgáltak rá a kötélre,
    de vállalták a szent helyen.

    Emlékezz rájuk magyar nemzet!
    Nem is voltak mind magyarok!
    Ne feledjük a hősi tettet,
    mert ettől lettek szabadok!

    A jövőnkért mutattak példát,
    hogy ne bénítson félelem!
    Hogy szabadságod élőn éld át,
    és szép hazánk magyar legyen!

    Aranyosi Ervin © 2021.10.06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.

  • Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére

    Szabadság, mit legyűrt a zsarnok.
    Egy nép mely gyászol, s ünnepel!
    Temetni jöttünk és siratni,
    de e nép többet érdemel!

    A gőg, s a túlerő legyőzött,
    de büszke népünk fennmarad!
    Ők tizenhárman ott nyugosznak,
    nem népünk sírja lett Arad.

    Ha hűvös, őszi éjszakákon,
    a csillagokat kémleled,
    tizenhárom ragyogó csillag
    felülről őrzi népedet.

    Hibáinkból tanulni kéne,
    mert „megbűnhődte már e nép”!
    S a hűvös, őszi éjszakákon
    érezd a HŐSÖK tekintetét…

    Aranyosi Ervin © 2011-10-06.
    A vers megosztása, másolása,
    csak a szerző nevével és a vers címével együtt engedélyezett.
    Minden jog fenntartva.