Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Ím sírotokra emlékkő se jut.
Címke: emlékezés
-
Madách Imre: Az aradi sírra
-
Juhász Gyula: Vértanúink
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyogRátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.(1918. október 6.)
-
Benedek Elek: Az aradi tizenhárom
Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
Magyar szabadságért bátran harcolának.
Százszor is rohantak a hősi halálba,
Kard nem fogta testük, golyó nem találta.Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
Magyar módra védték a szent szabadságot.Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
Még a muszkának is szíve összeszorult.
Kardot ketté törték a magyar vitézek.
Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.Dicső halállal kik meg nem halhatának,
Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
A hősök kezére bilincset mint rakják!Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
Azért dob pergése, emberek sírása:
Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
S nem szólhat sírjukon a halotti ének.Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
Azért engedi meg, hogy tegye próbára
A népet, kit szeret: válik-e javára?Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
Nyílik a szabadság vérpiros rózsája! -
Benedek Elek: Honvágy
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagyvilág lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!Óh de rég láttalak, fehér falú házak!
Óh de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.A ház, hol születtem összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy a legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet, ha nem tudnál adni,
E szív te belőled el nem kívánkoznék.Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nekem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.Óh szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Óh te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek már a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe! -
Illyés Gyula: Egy sápadt nő egy kis szobában…
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hivatlanul tán
halottak estelén,novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.Körül a halál diadalma,
gyertyás, kísértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.I
-
Dsida Jenő: Szeptember
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.A húnytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél. … -
Várnai Zseni: Anyám
A csendes éjben anyámra gondolok,
szívemben most az ő szíve dobog,
szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
nem volt egyebe, csak a szeretet,
szájától vont meg minden falatot,
és ha mi ettünk, ő is jól lakott.Játékot venni nem tudott nekünk,
varrással kereste a kenyerünk,
ő mesterkélt ünnepre szép babát,
levágta hozzá dús hajfonatát,
gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
hullottak rá gyöngyének könnyei.Láttam a föld sok szép kirakatát,
de nem találtam hasonló babát,
oly tündérszépet, oly kedveset,
nem ért más hozzá, csak a szeretet…
a szeme kék, a haja barna volt,
s a kóc mögött picinyke szív dobolt.Anyám elment, nem érte meg szegény,
hogy a világ forduljon tengelyén,
pedig hogy várta, várta mivelünk…
hogy nekünk is virradjon ünnepünk…
ó, most ha élne, vehetnék már neki
ruhát, cipőt, s nem kéne küzdeni.Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon
szeressük őt, mert elmegy egy napon,
és visszahozni többé nem lehet
az elmulasztott jó szót, tetteket,
a késő bánat mit sem ér neki,
az élőt kell szeretni, érteni.Ma újra érzem, látom, hallom őt,
s csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
és újra szép és újra fiatal,
s mintha szívéből zengene a dal,
amit írok e csöndes éjszakán…
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
-
Várnai Zseni: Mama
Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
– bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem.Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
-
Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről
A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek…
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték…
Hibáimnak én nem kegyelmezek!De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal…Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
-
Várnai Zseni: Száguldó idő
Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirálykeringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl…
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
