https://verskucko.com

Címke: emlékezés

  • Pilinszky János: József Attila

    Katonája a mindenségnek,
    bakája a nyomoruságnak,
    teszünk azzal valamit is,
    hogy a füvek zöldellő erejébe
    visszahelyezzük a halottat?

  • Pilinszky János: Francia fogoly

    Csak azt feledném, azt a franciát, kit
    hajnalfele a szállásunk előtt
    a hátsó udvar sűrüjében láttam
    lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
    Körülkutatva éppen visszanézett,
    s hogy végre biztos rejteket talált:
    övé lehet a zsákmánya egészen!
    Akármi lesz is, nem mozdul odább.

    S már ette is, már falta is a répát,
    mit úgy lophatott rongyai alatt.
    Nyers marharépát evett, de a torkán
    még alig ért le, jött is a falat;
    és undorral és gyönyörrel a nyelvén
    az édes étel úgy találkozott,
    mint telhetetlen testi mámorukban
    a boldogok és boldogtalanok!

    Csak azt a testet, reszkető lapockát,
    a csupa bőr és csupa csont kezet,
    a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
    és úgy adott, hogy maga is evett!
    Az egymás ellen keserülő szervek
    reménytelen és dühödt szégyenét,
    amint a végső összetartozást is
    önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

    Az állatian makogó örömről
    a suta lábát ahogy lemaradt,
    és semmisülten kuporgott a testnek
    vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
    A pillantását, – azt feledném egyszer!
    Ha fuldokolva is, de falt tovább,
    és egyre még, és mindegy már akármit,
    csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

    Minek folytassam? – Őrök jöttek érte;
    a szomszéd fogolytáborból szökött.
    S én bolyongok, mint akkor is a kertben
    az itthoni kert árnyai között.
    A jegyzetembe nézek és idézem:
    “Csak azt feledném, azt a franciát…”
    S a fülemből, a szememből, a számból
    a heves emlék forrón rámkiált:

    “Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem
    a halhatatlan éhséget, amit
    a nyomorult már réges-rég nem érez,
    se földi táplálék nem csillapít.
    Belőlem él! És egyre éhesebben!
    És egyre kevesebb vagyok neki!
    Ki el lett volna bármi eleségen:
    most már a szívemet követeli.

  • Pilinszky János: In memoriam N.N.

    In memoriam N. N.

    Te férfiaknál férfiabb,
    te bátraknál is bátrabb,
    legalább szégyelted magad
    megadni a halálnak?
    Az esztelenűl gyönyörű
    és kőszivüre égett,
    hogy roppant meg a súly alatt
    gyönyörű szüzességed?

    Valamikor, te nyomorúlt,
    még hitted a szerelmet!
    Most élősdiek seregét
    etetheti a tested.
    Kit nem vigasztalt senki se,
    most betömi a szádat,
    a magányosan zokogót
    a tömeges gyalázat.

    Elterülve a többiek
    földes-agyagos ágyán,
    közösködőn és mocskosan,
    velőtrázón paráznán
    soha se lettél volna több,
    mint férgek között féreg?
    S nem csupán itt, a föld alatt
    veszett el vad szemérmed?

    Te életfogytig lázadó,
    valóban ennyi volnál,
    nem több a csontig élvező,
    levetkező halottnál?
    Saját végeddel kérdelek:
    a gőggel égő évek,
    az olthatatlan büszkeség,
    ha végül úgy se véd meg,

    az egész életünk mit ér?
    Szólj, rovarok arája,
    ha öröklétre születünk,
    mért halunk meg hiába?

  • Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

    A tengerpartot járó kisgyerek
    mindíg talál a kavicsok közt egyre,
    mely mindöröktől fogva az övé,
    és soha senki másé nem is lenne.

    Az elveszíthetetlent markolássza!
    Egész szive a tenyerében lüktet,
    oly egyetlen egy kezében a kő,
    és vele ő is olyan egyedűl lett.

    Nem szabadúl már soha többé tőle.
    A víznek fordul, s messze elhajítja.
    Hangot sem ad a néma szakitás,
    egy egész tenger zúgja mégis vissza.

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • József Attila: MEGHALT JUHÁSZ GYULA

    Szól a telefon, fáj a hír,
    hogy megölted magad, barátom,
    hogy konokul fekszel az ágyon.
    A bolondok között se bírt

    szíved a sorssal. Sehol írt
    nem leltél arra, hogy ne fájjon
    a képzelt kín e földi tájon,
    mely békén nyitja, lám, a sírt.

    Mit mondjak most? Hogy ég veled?
    Hogy rég megölt a képzelet?
    Még nő szép szakállad s hajad.

    Fölmondjuk sok szép versedet.
    Mosdatnak most. Anyád sirat
    s társadtól jön egy sírirat.

    1937. ápr. 5.

  • József Attila: KOSZTOLÁNYI

    A kínba még csak most fogunk, mi restek,
    de te már aláírtad művedet.

    Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
    Téged már csak a féreg fal, szeret,

    mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
    Testvérünk voltál és lettél apánk.

    Gyémánt szavaid nem méred karáton –
    nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

    Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
    ahogy letört a halál tégedet.

    Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
    mint tudja, ki halottat költöget.

    1936. nov. eleje

  • József Attila: ADY EMLÉKEZETE

    – Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
    szóval, tettel és hallgatással is?
    Mért békitik a símák alattomba’
    lány-duzzogássá haragvásait?
    Földön a magyar és földben a költő,
    dühödt markába rögöket szorít,
    melléről égre libbent föl a felhő,
    de tovább vívja forradalmait.

    A televény titokzatos honában
    izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
    Ezer holdon kiált és haragjában
    szeleket űz a Hortobágy felett.
    Szeleket, melyek úri passzióból
    a begyüjtött kis szénát szétszedik
    s a sülyedt falun fölkapják a hóból
    Dózsa népének zsuppfedeleit.

    Teste a földé. Földmívesé lelke,
    ezért koppan a kapa néhanap.
    Sírja három millió koldus telke,
    hol házat épit, vet majd és arat.
    Verse törvény és édes ritmusában
    kő hull s a kastély ablaka zörög, –
    eke hasit barázdát uj husában,
    mert virágzás, mert élet és örök.

    1. márc. 23.

  • Petőfi Sándor: Rózsavölgyi halálára

    Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
    Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
    Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
    Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
    Ez nekem még keserűbb!

    Régi sorsa magyaroknak a bánat,
    E nélkül már tán élni sem tudnának,
    Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
    Hadd busúljunk legalább a nótádon,
    Hadd busúljunk nótádon!

    Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
    Nem igen néz se’ előre, se’ hátra,
    Elfeledte, ami történt ezelőtt,
    A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
    Bánja is ez a jövőt!

    Egyszer ember csak a magyar, mikor a
    Fülét, szivét megtölti a muzsika,
    Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
    Eszébe jut a siralmas hajdankor,
    A siralmas hajdankor.

    Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
    Kiket ott a török fegyver levágott;
    Ha őket eltemették vón rendesen,
    Húszezer sír állna ottan egy helyen,
    Húszezer sír egy helyen!

    És mikor már kibusúltuk magunkat,
    Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
    És ha akkor ott volna az ellenség,
    Ha mégannyi volna is mind elesnék,
    Mind egy szálig elesnék!

    Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
    Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
    Hogy kivirít még a magyar nép fája,
    S lombjait majd isten, ember csodálja,
    Isten, ember csodálja! –

    Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
    Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
    Olyan istenigazában tudtad te,
    Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
    A magyarnak a szive.

    Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
    Pedig veled ötven évet mulattunk,
    Gyere vissza, áldom azt az istened,
    Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
    Kezdd el azt az ötvenet! – –

    Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
    Megjelent, de csak addig volt idefent,
    Mig kezével hajlékára mutatott…
    Mi van benne? hegedű és koldusbot,
    Hegedű és koldusbot!

    Pest, 1848. január 29.