https://verskucko.com

Címke: emlékezet

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Holtak arca fölé

    Elsárgult vadfüvek kavarogtak
    az égre. Az ágyúdörgés
    hosszú lábaival a házak között
    mászkált; nyomában betörtek
    az ablakok, rommá-lőtt házfalak
    vonaglottak. A döglött lovak
    ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
    és felrobbantott sínek közt heverő
    holtak arca fölé.

    A fák hiába rázták
    kiszáradt öklüket,
    szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
    a holtak sem tudtak már
    a varjúk fekete siratóénekére felelni,
    sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Radnótihoz

    Te, aki hűvösen zizegő drót tüskéi
    közé szorultál
    – beszorított a súlyos puskatus –
    s cafatokban hullt a hús
    melletted társaidról
    – földbe sóhajtották anyjuk nevét –
    s szálltak a kémények szemén
    füstben, koromban
    az árvíz sújtotta felhők közé

    sistergő ködbe kiáltott
    szavaid itt lebegnek fölöttünk
    kitépem arcod utolsó jajodból
    hiába kapaszkodták igazságodba,
    reszkető ajkad az igazságba fúlt

    akkor mászott ki testedből a kín
    Arbeit macht frei!
    Parancson rángatott kezek
    Megölték szádban a keserű éneket.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Cigánysor

    Vályogcsomók közt rejtező
    tűztől visszaretten a nyugalom:
    világgá ment a rózsafából faragott
    hegedű, halál fekete hajú asszonyok
    hasították meg érte arcukat,
    hűtlen éjszakáikért levágott
    mellükkel csillagot égettek
    az ég homlokára, éjfélórában
    sárkányok toporzékoltak
    az éneklő piros vidéken,
    szél hordozta a fellegeket
    patyolat-ingeit, zúgtak
    villámló szárnyakkal a varjak,
    elbitangolt lovak hátán kesergett a hold
    rózsafából faragott hegedű, elmúlással
    hátba szúrt énekeiddel hova mentél?
    putrik ablakaiban visszatérésed virrasztják
    a gyertyák, nyurga szelek korbácsolják
    emlékre a fákat: nem lehet elfelejteni,
    ki dalba fullasztotta szívét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 9. (Rekviem)

    At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,
    perfluat et pomis candidus ante sinus.
    (Tibullus)

    Nem szabadulsz
    az üszkös napok kísértenek
    Nem szabadulsz
    hány halál halott int neked
    Nem szabadulsz
    álmodban nyögsz kiáltozol
    Nem szabadulsz
    soha e lidércnyomán alól
    Nem szabadulsz
    lelkeden bűzös átok tesped
    Nem szabadulsz
    nem feledhet elkínzott tested
    Nem szabadulsz
    csupa csont-bőr emlékeidtől
    Nem szabadulsz
    pokolban égett éveidtől
    Nem szabadulsz
    beléd süttettek visszajárnak
    Nem szabadulsz
    nem szabadulsz csak a halállal
    Nem szabadulsz
    viaskodsz tűnt kísértetekkel
    Nem szabadulsz
    – de izzó vád vagy élő fegyver

    Mennyi erő
    pusztán az is hogy nem feledhetsz
    Mennyi erő
    e gyönyörű új küzdelemhez
    Mennyi erő
    hogy harcrakész vagy mindhalálig
    Mennyi erő
    hogy nincs halál amely megállít
    Mennyi erő
    hogy volt értelme jajnak kínnak
    Mennyi erő
    álmodni hús-vér álmainkat

    1960

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált

    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét

    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.
    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek