Címke: emlékezet

  • Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

    Fésű földben, karóra víz alatt,
    madártetem a hóban…
    Száz év előtti karácsonyi lap
    a bombatalálat érte fiókban.
    Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
    vízparton áll, gyerek fölé hajol,
    sötét haja lobog a nyári szélben.
    Szilánkok egy ház romjai alól,
    amely leégett az idő tüzében.

    Fakó zseblámpafény erőlködik,
    hogy kimentsen az éjből valamit.
    Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
    A múlt kihamvadt évtizedeit
    villantaná törött tükördarab.
    Ahogy a kő fölött beforr a hab,
    ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
    a végén ránctalan nemlét marad,
    mintha sosem lett volna semmi sem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

    A:
    A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.

    B:
    De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.

    A:
    Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

    B:
    Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.

    A:
    De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

    De ami volt, az nem jön vissza többé
    soha. Az idő egyirányú utca.
    Örökké zuhog a jelen, s örökké
    száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
    szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
    nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
    lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
    de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
    a kozmosz féregjáratain át
    zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
    ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
    szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
    bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
    kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
    vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
    saját gyermekkorodban, épp vasárnap
    dél van, most merik szét a húslevest,
    s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
    rájuk emelve, a jövendő elvetélt
    embriója, merev térdekkel lépegetsz
    feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
    vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
    – az is hiába volna. Nem lehet
    csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
    olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

    Mint bulldózer tolja maga előtt
    a voltak összessége a rákövetkezőt,
    ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
    vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
    a sérelem sérelmet szül, a seb
    sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
    szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
    s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
    ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

    És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
    ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
    csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
    amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
    Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Rakovszky Zsuzsa: Az elalvás nehézségei

    Leőrölve a nap; de a falak merő
    imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
    a csillár, plafonra vetítve az üveg
    redői, ráncai; a belső fénykörön
    rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
    vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.

    Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
    Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
    sík fekete formák ködlenek, mintha holt
    maradék emlékezetében. Eleven
    húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
    olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.

    Óralap világít: nem merek elaludni.
    Álmom helyiségeiben vár a halott:
    a díványon kuporog szokott helyén,
    vagy menni készül: igazgatja kötött
    szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
    megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
    vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.

    Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
    hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
    Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
    álomba szédülök, melyből újra és újra
    felver a villámlás: a foszfor égre
    kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Holtak arca fölé

    Elsárgult vadfüvek kavarogtak
    az égre. Az ágyúdörgés
    hosszú lábaival a házak között
    mászkált; nyomában betörtek
    az ablakok, rommá-lőtt házfalak
    vonaglottak. A döglött lovak
    ködöt nyihogtak a kitépett villanyoszlopok
    és felrobbantott sínek közt heverő
    holtak arca fölé.

    A fák hiába rázták
    kiszáradt öklüket,
    szürke felhők terpeszkedtek ágaikra,
    a holtak sem tudtak már
    a varjúk fekete siratóénekére felelni,
    sötét szemgödrükből kibuggyant a vér.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Radnótihoz

    Te, aki hűvösen zizegő drót tüskéi
    közé szorultál
    – beszorított a súlyos puskatus –
    s cafatokban hullt a hús
    melletted társaidról
    – földbe sóhajtották anyjuk nevét –
    s szálltak a kémények szemén
    füstben, koromban
    az árvíz sújtotta felhők közé

    sistergő ködbe kiáltott
    szavaid itt lebegnek fölöttünk
    kitépem arcod utolsó jajodból
    hiába kapaszkodták igazságodba,
    reszkető ajkad az igazságba fúlt

    akkor mászott ki testedből a kín
    Arbeit macht frei!
    Parancson rángatott kezek
    Megölték szádban a keserű éneket.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bari Károly: Cigánysor

    Vályogcsomók közt rejtező
    tűztől visszaretten a nyugalom:
    világgá ment a rózsafából faragott
    hegedű, halál fekete hajú asszonyok
    hasították meg érte arcukat,
    hűtlen éjszakáikért levágott
    mellükkel csillagot égettek
    az ég homlokára, éjfélórában
    sárkányok toporzékoltak
    az éneklő piros vidéken,
    szél hordozta a fellegeket
    patyolat-ingeit, zúgtak
    villámló szárnyakkal a varjak,
    elbitangolt lovak hátán kesergett a hold
    rózsafából faragott hegedű, elmúlással
    hátba szúrt énekeiddel hova mentél?
    putrik ablakaiban visszatérésed virrasztják
    a gyertyák, nyurga szelek korbácsolják
    emlékre a fákat: nem lehet elfelejteni,
    ki dalba fullasztotta szívét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 9. (Rekviem)

    At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,
    perfluat et pomis candidus ante sinus.
    (Tibullus)

    Nem szabadulsz
    az üszkös napok kísértenek
    Nem szabadulsz
    hány halál halott int neked
    Nem szabadulsz
    álmodban nyögsz kiáltozol
    Nem szabadulsz
    soha e lidércnyomán alól
    Nem szabadulsz
    lelkeden bűzös átok tesped
    Nem szabadulsz
    nem feledhet elkínzott tested
    Nem szabadulsz
    csupa csont-bőr emlékeidtől
    Nem szabadulsz
    pokolban égett éveidtől
    Nem szabadulsz
    beléd süttettek visszajárnak
    Nem szabadulsz
    nem szabadulsz csak a halállal
    Nem szabadulsz
    viaskodsz tűnt kísértetekkel
    Nem szabadulsz
    – de izzó vád vagy élő fegyver

    Mennyi erő
    pusztán az is hogy nem feledhetsz
    Mennyi erő
    e gyönyörű új küzdelemhez
    Mennyi erő
    hogy harcrakész vagy mindhalálig
    Mennyi erő
    hogy nincs halál amely megállít
    Mennyi erő
    hogy volt értelme jajnak kínnak
    Mennyi erő
    álmodni hús-vér álmainkat

    1960

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált


    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét


    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!