Fent a hegyen már hó fehérlik;
idelenn tompa szürkeség.
Önmagát vallatja a lélek:
mérgekkel ölnek – élsz-e még?
Feledni a feledhetetlent
megtanít-e a kábulat?
Saját mélységedbe temetnek,
akár a kiapadt kutat.
És lényeged helyett marad csak
a létezésnek látszata:
kezed, lábad s zengő szavadnak
kopár visszhangja tér haza.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Megláttam egy felhőt
Szép viola felhőt
Olyan volt, olyan volt
Mint a boldog álom,
Szoboszlai kenyér
A hetivásáron,
Gyenge domb a pusztán,
Koszorú a bálon,
Olyanformán felhő,
Olyan teljes forma,
Mint az a te orcád
Teljes Magyarország.
Néztem azt a felhőt,
Halványodó felhőt,
Megállottam, néztem
Odafent az égen,
A rózsás, a füstös
Alkonyatvidéken,
Úgy fájt az én szívem,
Ahogy nem fájt régen,
Nézetem, azt a felhőt,
Míg a magas szelek
Széthúzták, elhordták,
Volt, nincs Magyarország.
Forrás: Szeretem a verseket
Haza kell mennem, – a földem izent.
A földem: a váradi nagytemető;
Haza kell mennem: apáink sírján
Inog a fejfa, mozdul a kő.
Anyánk házában idegen nóta,
Bujdosó koldus az árva húgom…
Haza kell mennünk, a földem izent,
Ha oda veszünk is a vándorúton!
Szálljon elém e vádoló ének
Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
Hódító hordák utjára fekvő
Rejtett kígyónak, meztelen késnek,
Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
Magyar lelkekben lobogó tűznek;
Anyám szavával holtig daloló,
Menj haza, ha százszor visszaűznek.
Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
Fekete versek tört ütemén,
Fáradt szíveken szüntelen doboljon.
Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
Hogy millió testvér lelkein égjen:
Sírjon, sikoltson alatta a kín
Ezen a hosszú elátkozott éjen.
Haza kell szállnod: parancsol a föld,
A lázadó váradi nagytemető;
Haza kell mennem: apáink sírján
Inog a fejfa, mozdul a kő.
Anyánk házában idegen nóta,
Bujdosó koldus az árva húgom…
Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
Ha oda veszünk is a vándorúton.
Forrás: Szeretem a verseket
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
Forrás: Szeretem a verseket
(A magyar Könyv ünnepére.)
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
Forrás: internet
Még gyermeket Mozart elragadott
– alélt a szívem, bongva dobogott –,
s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
patakba léptem furcsamód nem én;
szirtek közt sárga bükköny-földeken
járván, sehogyse sikerült nekem
virágot tépni, zsebredugni ott,
ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
káprázatomban. Segedelmül én:
„Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
mit ismerősnek híve rázhatok
bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
Megkötöttem. Körben rezgett a sok
nyárfa, a folyam nádja susogott.
Mi most hiányzott: a vad taps pedig
engem a nagy tömegbe visszavitt.
Éreztem, vittem magammal tovább
csomóm, önkívületem tanúját.
De végleg messzetűnt: virág, folyó,
nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
e zöld világba, s ott szíve szokatlan
vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
között; s hazament, sóhajtott az eseten:
„Csak emlékeztető, több semmi sem.”
Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
Bár így maga buta, hiú dolog,
művészettel mégis vezetni fog
újonc-csoportokat e zöld világba:
zihálnak ott villámütötten állva.
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)
Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.
Puszták homokján különös rovás.
Homokba írtam minden mondatom,
Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
Homokba írtam minden mondatom.
Forrás: szeretem a verseket
El ne feledd soha, amit ígértek
szülők, barátok, költők, iskolák:
hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
mit álmaidba szőtt a szomjú vágy:
s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
valót, az ellened-rideg világ
kezét: bírákul a gonosztevőket,
s a kést, mely hited erét metszi át: –
de azt se, hogy volt pár pillanatod,
mely a lét mocskából felragadott
a mindenséget hordó csillagokra:
s az orvos időt, mely emlékké oldja,
amit a kín lelkedbe égetett.
Különben nem bírnád az életet
Forrás: Szeretem a verseket
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Hajnali királypirosból
s csillagtalan-egyedül:
néztelek hatalmi pontról,
néztelek jeltelenül.
Öleltél ruhátlan kékben
akár az emlékezet,
utaztak emlékek rajtunk:
matracok, bábú-kezek.
S midőn a fekete ember
éjhegedűn hegedül:
láttalak bemattolt gyászban
fény özvegye, egyedül,
siratni mély zokogással
vívmányt meg papírhajót –
és feltűnt s merült a könnybe
a végső hajó: a Hold,
sarlósan merült a mélybe
majd feljött s ím teli volt,
s láttam hogy habzik és billen
s fényesen csordul a Hold,
s öngyilkos felrobogással
őrjöngő tajték-pokolt:
égő paripáidat láttam
míg a Hold sósava forrt!
Éj múlott hold-szakadással,
voltunk mi fényes velő,
domborzatunkra világolt
záporként tűnő idő.
Éj múlik hold-szakadással,
zúzik a földi szemét.
Nap múlik nap-ragyogással,
tömörül gyönggyé a kék.
Hordalék vágyak hajóit
elhordjuk s vágjuk hanyatt,
roncsaik vízporrá-verve
fogunkon felhabzanak.
Sebhetlen ácsorgok rajtad,
árnyam is örökkön ég.
Kiismerhetetlen a tenger,
kimerhetetlen az ég.
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Forrás: Magyarul Bábelben
Supka Gézának
Cumae felől bicegve jött az alkony,
mint kék vitorlák álltak a hegyek
s ők ketten ültek lenn a sziklaparton
és bámulták a rozsdamart eget.
S midőn az est ködöt kevert a kertbe,
ők csak nézték némán a kék vizet
s tógájukat fejükre húzták, melyre
fehér holdat kaszált hat évtized.
S midőn a kert, mint régi palettáknak
utolsó zöldje, vén lett és sívár
s midőn Baiae felett a pineáknak
fejét az alkony egybefogta már,
s midőn a Cap Misenumról a május
narancsszagot hozott a mirtuszokra –
így szólt az egyik:
- „Pontius Pilátus,
emlékszel még a régi májusokra?
Ma harminc éve voltam a vendéged,
hogy helytartója voltál Judeának:
bíborban jártál, liktorok kísértek
és rám üzentél, hogy a kertben várjak.
Aztán lejöttél és borodat ittad
s míg homlokunkra szállt a nyár pora,
zsidók legyeztek s te e népet szidtad,
mely halni gyáva, élni ostoba;
e rút népet, mely röhög a Cézáron,
és nem tűr semmi béklyót, semmi jármot,
de a keresztfán is vitatkozik,
e népet, mely semmit sem tud a szépről,
mely ma elájul egy korbácsütéstől,
s egy kettőspontért holnap halni kész.
Aludni mentél. S én még aznap éjjel
az utcákon bolyongtam szerteszét,
mocskos lányok közt, kik vad szenvedéllyel
hívtak magukhoz, míg szennyes, sötét
sikátorokban, szemét közt, a sárban
kivert gyermekek, rokkant nagyapák
hevertek, akik szemük olajában
hordozták népük roppant bánatát.
Egy kis lebujba tértem, hol a mécses
bizonytalan világot szőtt a kétes
falakra és egy meztelen leányra,
ki ott táncolt a rojtos szőnyegen.
Uszálynak lengett mögötte az ámbra-
illat s fejét unottan dobta hátra,
mint hogyha húzná nagy, vörös haja,
s nedves szemét, mint hogyha csókra várna,
félig lezárta s a lassú, parázna
táncot oly álmos, barbár kéjjel járta,
hogy szebbnek tűnt nekem, mint Kleopátra
s azontúl minden nap megnéztem őt.
És hangja, amely durva volt és édes,
megrészegített, míg a kormos mécses
mellett ültem a néptömeg között,
és már nem kellett kérlelnem hiába,
míg egy napon, kifestve, meztelen,
a langyos judeai éjszakában
az Olajfák hegyére ment velem.
Még ott ültünk a cédrusok tövében,
midőn a dombok közt kikelt a nap,
és ekkor néztem először a szemébe,
mely hosszú volt, mint egy datolyamag.
Ezentúl őt kísértem éjről éjre
Jeruzsálem sötét kocsmáin át,
ahol a város fiatalja s véne
zeneszó mellett itta rossz borát:
aranyifjak, zsebmetszők, zsoldosok
között táncolt vörös, megoldozott
hajával, míg olajos, barna testét
kopasz írástudók pihegve lesték,
s mellbimbóját, min vöröslött a festék –
míg egy napon nyom nélkül elveszett.
Szolgáim három hónapig keresték
és én még nagyon sokáig és titokban
a kocsmákban töltöttem minden estét
s nyomát kutattam a sikátorokban,
hírhedt házakban, börtönben, görög
kerítőnők és leprások között,
de nem találtam meg vörös haját.
S aztán, egy év után hallottam róla,
és azt mesélték: egy ifjú zsidóval
látták nemrégiben Cezáreában,
egy megszállott, bolyongó lázadóval,
ki házról házra járt többedmagával
és prédikált,
s kit úgy hívtak: Jézus, a Nazarénus,
s akit az Olajfák hegyén, a kertek
mentén elfogtak és keresztre vertek.
Mivel hírmondó sem maradt utána:
felelj, Pilátus, emlékszel reája?”
Pilátus, az emlékek közt keresve
kezét hallgatva tette homlokára.
Aztán így szólt:
– „Jézus, mondod? Jézus, a Nazarénus?
Nem emlékszem reája.”
(Budapest, 1935)
Forrás: Magyarul Bábelben
