Címke: emlékezet

  • Vjacseszlav Ivanov: Gli spiriti del viso

    A szemnek lelke van. Nem fon be minden
    Virágot koszorúba, ám melyet
    Letépett, emlékezetével egy
    Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.

    Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
    Illat-lapokból kristályt épített.
    Néz: hallgatásával üzen neked.
    De álma távol tágasabb teret lel.

    Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
    A látszat álmában megigazul.
    És hárfáival azt hirdeti nékem,

    Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
    Hogy elválások összhangja az ég,
    Hogy a világ a tűrő isten képe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.
    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerre,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vigyázz

    Vigyázz.
    Ez a nagy pillanat.
    Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
    már tárja kezét, most lát legelőször,
    rád néz,
    és elviszi majd az arcod, a hangod,
    s őrzi.

    Lélek csak az ember a többi
    emberek lelkében,
    törékeny gondolatokból faragott,
    száztitkú, halovány emlék,
    mely néha a fellegekig magasul.
    Légy méltó e testvér
    áhitatos várakozására,
    s remegjen át a tudat,
    hogy most történhet valami,
    ami még nem volt,
    mióta áll a világ,
    s Isten kezében se reszketett úgy
    sáranyagod, mint most
    az ő kezében,
    ki megteremt igazán,
    fényből, szeretetből,
    Ő a te rokonod,
    Ő, a te Urad, Istened.

    Nézz rá,
    büszkén s alázatosan is,
    mint aki megszületett és aki meghal.
    Ne félj.
    Röpítsd feléje a te életed
    s egyedülvalóságod, mely neki
    oly idegen,
    hogy beleborzong
    és megért.
    Légy őszinte, tiszta, bátor.
    Adj példát.
    Szemvillanás csak, s kész a bűn,
    és az örökre tart,
    örökre büntet,
    öngyilkos haraggal,
    és összetöri az emlékedet,
    téged.

    Ne hazudj.
    Ne halj meg.
    Élj benne.
    Ez a nagy pillanat.
    Vigyázz.

    Forrás: Kosztolányi Dezső

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: LILA FECSKE

    Piros dróton ült a fecske,
    piros dróton lila folt,
    mert a fecske lila volt.
    Ült a dróton egymagában,
    ibolyaszín kiskabátban,
    lila volt a háta, szárnya,
    földre hullott lila árnya,
    gyufa-vékony, lila lábon
    álldogált a piros ágon,
    lila volt a szeme csíkja
    lila, mint a
    lila tinta.

    Április volt, jött az este,
    meg sem mozdult az a fecske.
    Április volt, április,
    én hagytam ott végül is.
    Lila csőr,
    lila toll,
    most is ott ül valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akit egyszer megláttunk

    Ezernyi idegen szemre
    Vet naponként képet az arcom
    S ezer idegen arccal alszom,
    Kik a szemembe temetvék:
    Ezer rémlés és száz emlék.

    Ki rámtekint, kit megnézek,
    Egymást talán már sohse látjuk,
    Nem öleljük, de meg se bántjuk,
    Egyik erre, másik arra
    Emléket visz nem akarva.

    Hűvös szemek légiói,
    Hiába tűntök messze-messze,
    Nagy titkokkal bele van edzve
    Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
    Egymással éltünk és háltunk.

    S ki rámtekint, kit megnézek,
    Akármilyen undorral tettük,
    Egymást örökre elszerettük,
    Mert az utolsó látásig
    Álmunk: a másik, a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig