Címke: emlékezet

  • Ady Endre: A föltámadás szomorúsága

    Piros, nagy köd-tályogok közül
    Sunyított rám a csalfa Nap,
    Midőn így szólék:
    Kelj föl és légy szabad.

    Tán Budapesten, talán máshol.
    Alig emlékszek valamire
    A néhai világból,
    De szomoruan föltámadtam.

    Sírom sziklái szétgurultak,
    Füstölt a Golgotha s kiléptem
    Föltámadottan, tétován
    Mély Sárkány-sírjából a Multnak
    S mint akinek kevés a vére,
    Elindultam új apostolok
    Keresésére.

    Vihar s üvöltő Tátra-erdők
    Voltak az én Tamásaim,
    Kik sebeimnek nyílásain
    Ujjaikat mártván benyultak.
    Ködök szálltanak
    S ködökön át
    Megromoltan és feledőn
    Hagytam el a Multat.

    És megint szólék: én nem tudom,
    Ki vagyok, éltem-e, élek?
    Valakinek neve vagyok
    Vagy örököse egy halott
    Szomorú nevének?

    Lázamat az est, postámat
    A posta,
    Mintha régen-régen hozná,
    Úgy hozza.

    De jött a reggel, fázva rémlett
    És én nem tudtam, micsoda
    Emlékek
    Tarlójáról jött ez a reggel?

    És sebeimet tapogattam,
    Fájtak, égtek förtelmesen,
    De mikor kaptam, hogyha kaptam?
    Hol jártam én,
    Hát éltem már én?

    Ki sírhat most tán énmiattam,
    Ki vagyok és merre megyek?
    Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
    Harsogtak a fenyvesekben.

    Micsoda zsoltárt is tudtam én
    Kedvesebben
    Valamikor?
    Csak hallgatok,
    Mert már mindent elfeledtem.

    Hallom, hogy távolból érkeznek
    Ide mások.
    De hol a Távol, hol a Közel
    S hol vannak köztük
    Állomások?

    És mintha sohse jöttem volna
    S csak itt vagyok:
    Szemek, levelek, táviratok,
    Nem tudom, miért keresnek.

    Én nem tudom, miért néznek rám
    Kutató arcok?
    Arcomon nincsen régi irás
    S a régi harcok
    Nagy legendája elmosódott
    Vén arcomon, vén fejemen.

    Olyan vagyok,
    Mint rosszul kezdett
    És meg se kezdett szerelem.

    Szőke leány, szent, ifju cédrus
    Büszkélkedik fényes napon
    Néha előttem
    S fogcsikorgatva, hallgatagon
    Rohanok messze tőle én.

    Emlékezek, vagy csak fájok?
    Ha élnék, ha szeretne,
    Ha volnék. Gondolkozom:
    Lyányom lehetne.

    S amott egy-két virágos hajú
    Asszonyra nézek álmélkodva,
    Óh, mintha egyszer bolondja
    Lettem volna fiatalnak,
    Ilyennek, párnak.

    Idegenek és kire várnak?
    Beszélnek hozzám,
    Cirógatnak kandi szemekkel
    S úgy érzem, hogy hátam mögött
    Áll egy idegen, másik ember,
    Hozzá beszélnek.

    Valami úgy fog, mint rabot,
    Mint alvajárót a tetőn,
    Kit én is nézek reszketőn,
    Mint furcsa távolit.

    S amit én mondok, oly hüvös,
    Mint jégbarlangba orditón
    Besivító vihar-szavak.

    Valahol hóban elakadt,
    Valami messze hómezőn
    Az én régi valóm.

    És csitt, amott tenger vonít
    Régi fájást,
    Irgalmatlant és távolit.
    De ez a tenger fenyves erdő.

    Igen: tengerek, városok,
    Asszonyok, vágyak föllebegnek
    S rajtuk Páris a korona.
    Ragyogóbbak, szebbek,
    Mint a legforróbb látomások.

    Volt-e hozzájuk közöm egykor,
    Vagy ezt mind mások
    Ölelték és csodálták?

    Óh, jaj annak, aki feltámad
    S nem érzi önnön-életét,
    Beszédje kongó báb-beszéd
    S báb-színpad bábja ő maga,
    Kérdés, kísértés és titok.

    Én azt várom: valaki majd
    Hívni fog
    S édes, meleg szájjal
    Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

    Itt tó van a Tátra ölén,
    Csillogó, tiszta, vad,
    Keresem benne a századokat,
    Az életemet,
    A sírtáró dalokat.

    Keresem magam közelségét,
    A szállaló Időt
    S a tükröt, a varázsosat,
    A megismertetőt.

    És megáll az Élet
    És tudom, hogy most már semmi sincs,
    Senki sem él
    És semmi sem igaz.

    Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
    És nem tudom: ki az?

    Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy magános lovas

    Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
    Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
    Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.

    Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
    Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
    Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,

    Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
    Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
    S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
    S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
    Nem tudja, nem felel…
    S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
    Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

    Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
    Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
    Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
    És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
    Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Garai Gábor: Kábulat

    Fent a hegyen már hó fehérlik;
    idelenn tompa szürkeség.
    Önmagát vallatja a lélek:
    mérgekkel ölnek – élsz-e még?

    Feledni a feledhetetlent
    megtanít-e a kábulat?
    Saját mélységedbe temetnek,
    akár a kiapadt kutat.

    És lényeged helyett marad csak
    a létezésnek látszata:
    kezed, lábad s zengő szavadnak
    kopár visszhangja tér haza.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Szép Ernő: Felhő

    Megláttam egy felhőt
    Szép viola felhőt
    Olyan volt, olyan volt
    Mint a boldog álom,
    Szoboszlai kenyér
    A hetivásáron,
    Gyenge domb a pusztán,
    Koszorú a bálon,
    Olyanformán felhő,
    Olyan teljes forma,
    Mint az a te orcád
    Teljes Magyarország.

    Néztem azt a felhőt,
    Halványodó felhőt,
    Megállottam, néztem
    Odafent az égen,
    A rózsás, a füstös
    Alkonyatvidéken,
    Úgy fájt az én szívem,
    Ahogy nem fájt régen,
    Nézetem, azt a felhőt,
    Míg a magas szelek
    Széthúzták, elhordták,
    Volt, nincs Magyarország.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dutka Ákos: Haza kell mennem……

    Haza kell mennem, – a földem izent.
    A földem: a váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, a földem izent,
    Ha oda veszünk is a vándorúton!

    Szálljon elém e vádoló ének
    Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
    Hódító hordák utjára fekvő
    Rejtett kígyónak, meztelen késnek,

    Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
    Magyar lelkekben lobogó tűznek;
    Anyám szavával holtig daloló,
    Menj haza, ha százszor visszaűznek.

    Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
    Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
    Fekete versek tört ütemén,
    Fáradt szíveken szüntelen doboljon.

    Vidd dalom, vidd a szó parazsát,
    Hogy millió testvér lelkein égjen:
    Sírjon, sikoltson alatta a kín
    Ezen a hosszú elátkozott éjen.

    Haza kell szállnod: parancsol a föld,
    A lázadó váradi nagytemető;
    Haza kell mennem: apáink sírján
    Inog a fejfa, mozdul a kő.

    Anyánk házában idegen nóta,
    Bujdosó koldus az árva húgom…
    Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
    Ha oda veszünk is a vándorúton.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Ritmus a könyvről

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • Reményik Sándor: Homokba írtam…

    Puszták homokján különös betűk.
    Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
    Puszták homokján különös rovás;
    Tán harci dal, tán baráti levél,
    Talán imádság. Olyan egyre megy,
    Elmossa zápor, letörli a szél.
    Puszták homokján különös rovás.

    Homokba írtam minden mondatom,
    Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
    Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
    Homokba írtam minden mondatom.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Keresztury Dezső: El ne feledd

    El ne feledd soha, amit ígértek
    szülők, barátok, költők, iskolák:
    hogy kedves, okos, szép, igaz s tiéd lesz,
    mit álmaidba szőtt a szomjú vágy:

    s a gúzst se aztán, a lárvája-tépett
    valót, az ellened-rideg világ
    kezét: bírákul a gonosztevőket,
    s a kést, mely hited erét metszi át: –

    de azt se, hogy volt pár pillanatod,
    mely a lét mocskából felragadott
    a mindenséget hordó csillagokra:

    s az orvos időt, mely emlékké oldja,
    amit a kín lelkedbe égetett.
    Különben nem bírnád az életet

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szécsi Margit: Óda a tengerhez

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.
    Hajnali királypirosból
    s csillagtalan-egyedül:
    néztelek hatalmi pontról,
    néztelek jeltelenül.

    Öleltél ruhátlan kékben
    akár az emlékezet,
    utaztak emlékek rajtunk:
    matracok, bábú-kezek.
    S midőn a fekete ember
    éjhegedűn hegedül:
    láttalak bemattolt gyászban
    fény özvegye, egyedül,
    siratni mély zokogással
    vívmányt meg papírhajót –
    és feltűnt s merült a könnybe
    a végső hajó: a Hold,
    sarlósan merült a mélybe
    majd feljött s ím teli volt,
    s láttam hogy habzik és billen
    s fényesen csordul a Hold,
    s öngyilkos felrobogással
    őrjöngő tajték-pokolt:
    égő paripáidat láttam
    míg a Hold sósava forrt!

    Éj múlott hold-szakadással,
    voltunk mi fényes velő,
    domborzatunkra világolt
    záporként tűnő idő.
    Éj múlik hold-szakadással,
    zúzik a földi szemét.
    Nap múlik nap-ragyogással,
    tömörül gyönggyé a kék.

    Hordalék vágyak hajóit
    elhordjuk s vágjuk hanyatt,
    roncsaik vízporrá-verve
    fogunkon felhabzanak.
    Sebhetlen ácsorgok rajtad,
    árnyam is örökkön ég.
    Kiismerhetetlen a tenger,
    kimerhetetlen az ég.

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.

    Forrás: Magyarul Bábelben