Címke: emlékezet

  • Nemes Nagy Ágnes – A visszajáró

    Ez volt az asztal. Lapja, lába.
    Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
    Pohár is volt mellette. Itt van.
    Ez volt a víz. És ebből ittam.

    És kinéztem az ablakon.
    És láttam: ferdén hull a pára,
    nagy, égi fűz lógatja ágát
    az esti rét sötét tavába,
    és kinéztem az ablakon,
    és volt szemem. És volt karom.

    Most széklábak körül lakom.
    Minden tárgynak térdéig érek.
    Akkor vállal vágtam a térnek.
    S mennyi madár volt. Mennyi tér.
    Mint egy szélfújta lángfüzér
    szirmai, tépve és lobogva
    szálltak, rajokban sustorogva,
    egy dobbanással szerterántva,
    mintha egy szív madár-szilánkra
    pattanna szét, repülne szét –
    ez volt a tűz. Ez volt az ég.

    Elmegyek. A padlólapot
    ujjal érintgetném, ha tudnám.
    Alacsony léghuzat, az utcán
    húzódom. Nem vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Magány

    Halálfejű iszonyat mered
    rám a sötétben. Keresem
    elhagyott, régi emlékeimet,
    de nem jő elő egyik sem.

    Mint a halálraítélt, állok
    a szakadék szélén, várva
    a halált, hogy mennybe szállok,
    de a várakozás mindhiába.

    Magányban maradok még,
    akár elszállhat ezer év,
    nem mozdul köröttem a lég,
    nem jön sehonnan segítség.

    Hol vagytok már, régi napok?
    Hol vannak az emlékeim?
    Mint madarak, úgy elszálltatok,
    és még most sincsen senkim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila – Emlékezet

    Amikor rád találok,
    felöltöztet az emlékezetem:
    vakítóan fehér nadrágban,
    kék pólóban uralkodsz
    a múlt idő fölött.

    Mert nincs többé
    elvesztegethető esztendő,
    sem hónap, sem óra,
    a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
    te adsz át engem a jövőnek,
    az örök hallgatásnak.

    De addig nincs szenvedés,
    sem értelmetlen tipródás,
    csak az áramló vér hallgatása,
    amint vágytól űzötten
    kiszakítja az ereinket.

    Mindketten egyet akarunk:
    ha belehalunk egymásba,
    legyen időnk a feltámadásra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Nincs enyhe szó…

    Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
    Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
    Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
    Nincs a világon annyi simaság.

    Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
    Nem jőévek során oly csendes óra,
    Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
    Egy emlék-harang-kondulóra.

    Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
    Letépi mindíg-újból a kötést.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Czóbel Minka – Ki volt?

    Mély nyomok a hóban,
    Elhagyott nagy kertbe’,
    Kékesre nyomúlva
    A fehér hó pelyhe.

    Ki járhatott erre?
    – Az út oly elhagyott –
    Látom még a nyomot,
    De nem az alakot.

    Majd visszaképzelem:
    Milyen volt az élet,
    Mely itt magányosan
    A nagy hóba tévedt?

    Mintha már látnám is,
    Jő felém egy árnyék,
    Mintha az árnyékban
    Magamra találnék.

    Hiszen én jártam itt –
    Ide be van nyomva,
    De már nem ismerek
    A saját nyomomra.

    Forrás: www.eternus.hu – Czóbel Minka versei

  • Ölvedi László: Megint Petőfi

    Mikor egy bécsi művész verseit szavalta, Berlin, 1923.

    Berlini Bábel zsivajába
    Besüvöltött a hangod.
    Hallgattunk, mint vasárnap reggel
    Pusztában a zengő harangot.

    Ging – galang… ma hívó szavadra
    Virágosan templomba jöttünk.
    Nagy lobbanások örök magyarja
    Égő szemmel, némán köszöntünk.

    És egy percre remegő csendben
    Messzi pusztává tágult a város.
    Földerengett bohón a múltból
    Szülői ház, rét, lomb, akácos…

    Zúgva sikolt az „Egy gondolat…”
    Csaták füstje, bíbor véreső,
    Szárnyaszegett száz magyar álom,
    Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

    A kalapált német lelkeken
    Átsuhant a tarka délibáb,
    S vágtattak a képzelet rónán
    Aranyszőrű táltos paripák.

    Idegenek hullattak eléd
    Sok kései piros virágot.
    Hazátlanok kincsét adom én:
    A dacos, szép szomorúságot.

    Forrás: eternus.hu

  • Edgar Allan Poe: Álom

    Álmodtam tűnt örömökkel épp;
    De éji látomásom
    Elűzte, szívem zúzta szét
    A nappal, az éber álom.

    Álomnál satnyább ébredés!
    Mit ér napvilág,
    Ha szemünk a jelenbe néz,
    S ködön át csak a múltba lát?

    Szent álom, ó, szent révület!
    Egy egész világ ellen
    Mint szép sugár, álmom vezetett:
    Víg kedvű, kóbor szellem.

    Mi ez a fény? Vihar éjjelén
    Remeg, küld messzi vigaszt rád –
    Tisztító tüzű tünemény;
    Hajnalcsillag-igazság!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?