Címke: emlékezet

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerré,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiúik fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: MEK

  • Ágai Ágnes: A költő és pora

    Megdobták csenddel, leírták.
    Szívét felverte a gaz,
    szőlejét elverte a jég,
    pénzét – sosem volt – elverte ő maga.

    Ködös időben közlekedjél
    tompított fényű osztályöntudattal,
    mit ér egy vagabund forradalmár,
    amikor forr a bor és forr a dal már,
    ő Marxot citál egy kocsmapultnál?

    Ne félj, lesz még pocakos köteteiden slejfni,
    a halál után már nem szoktak feledni,
    ha minden jól megy, ott leszel a listán,
    tételként húznak az érettségi vizsgán,
    így verik el a port jó Ladányi Miskán.

    Forrás: —

  • Szabó Lőrinc: Sokféle nép

    Sokféle népet láttam. Dáridó
    a magyarnak! A vásáros zsidó
    titokzatos volt, göndör pájeszét
    csúfolták, és nevették az eszét.
    A város végén sátoros cigány –
    „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
    „kivágja nyelved és úgy kényszerít,
    hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
    drótostót lépegetett halina-
    nadrágjában, tündöklő bádogok
    zörögtek a hátán, üveglapok,
    csirizes doboz – messzi föld fia,
    látszott, milyen jól esik neki a
    leves, amit a négy pénzhez kapott.
    De legérdekesebb a köszörűs
    szerszáma volt, a korong: az a tűz,
    amely a forgó kőből pattogott,
    poklot kötött össze és csillagot!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Csak ami Volt

    Tűnt évek őre, add áldó kezed,
    s kalauzolj, édes Emlékezet!
    A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
    csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
    azt ma is látod! És a bóbitás
    nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
    amikor hazavittem. És a sok
    forgót, örvényt. Télen a farkasok
    nyomát a hóban. Nyáron a füzet
    s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
    mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
    s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
    Sok mindent megőriztél: meredek
    partot, ahol hasaltunk, az öreg
    kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
    nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
    képeid aggasd körém: életem,
    be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

    Forrás: DIA