Megdobták csenddel, leírták.
Szívét felverte a gaz,
szőlejét elverte a jég,
pénzét – sosem volt – elverte ő maga.
Ködös időben közlekedjél
tompított fényű osztályöntudattal,
mit ér egy vagabund forradalmár,
amikor forr a bor és forr a dal már,
ő Marxot citál egy kocsmapultnál?
Ne félj, lesz még pocakos köteteiden slejfni,
a halál után már nem szoktak feledni,
ha minden jól megy, ott leszel a listán,
tételként húznak az érettségi vizsgán,
így verik el a port jó Ladányi Miskán.
Forrás: —
Sokféle népet láttam. Dáridó
a magyarnak! A vásáros zsidó
titokzatos volt, göndör pájeszét
csúfolták, és nevették az eszét.
A város végén sátoros cigány –
„Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
„kivágja nyelved és úgy kényszerít,
hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
drótostót lépegetett halina-
nadrágjában, tündöklő bádogok
zörögtek a hátán, üveglapok,
csirizes doboz – messzi föld fia,
látszott, milyen jól esik neki a
leves, amit a négy pénzhez kapott.
De legérdekesebb a köszörűs
szerszáma volt, a korong: az a tűz,
amely a forgó kőből pattogott,
poklot kötött össze és csillagot!
Forrás: DIA
Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
partot, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!
Forrás: DIA
