Címke: empátia

  • ?: Figyelj, és hallgass meg

    Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
    és te tanácsot adsz,
    akkor nem teljesíted kérésemet.

    Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg, mit érzek,
    és te elmagyarázod, miért rossz az,
    hogy úgy érzek, ahogy érzek,
    akkor megtiportál.

    Ha arra kérlek, hogy hallgass meg,
    és te azt hiszed, tenned kell valamit,
    hogy megoldd a problémámat,
    bocsáss meg, de akkor úgy érzem, hogy süket vagy.

    Nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.
    Nem kértem, hogy tanácsolj,
    sem hogy tegyél valamit,
    nem kértem mást, csak hogy figyelj, és hallgass meg.

    Nem vagyok tehetetlen,
    csak gyönge és elesett.
    Amikor megteszel valamit helyettem,
    amit nekem kellene megtennem,
    csak megerősíted gyöngeségemet és félelmemet.

    De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
    még ha ez az érzés számodra érthetetlen is,
    lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
    és értelmet adjak az értelmetlennek.

    S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
    tanácsra nincs már szükség.

    Talán ezért használ sok embernek az imádság –
    mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást,
    csak figyel és hallgat.
    A többit ránk bízza.

    Tehát te is figyelj rám, kérlek, és hallgass meg!
    És ha szólni akarsz, várj egy kicsit,
    akkor majd én is tudok rád figyelni.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Andrew Carnegie – idézet

    „Az emberekkel való foglalkozás nagyon hasonlít az aranymosásra.
    Nem a piszkot keresed, hanem az aranyat.”

    Forrás: Andrew Carnegie

  • William Blake: A mások bánata

    Láthatok búsulni mást
    S ne érezném bánatát?
    Láthatok-e szenvedőt,
    Hogy ne vigasztaljam őt?

    Látva könnyet más szemén,
    Bánatát ne osszam én?
    Apa síró kisfiát
    Nézze, s bú ne járja át?

    Ülhet némán egy anya,
    Míg szorong, sír magzata?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ez nem eshet soha meg.

    S ki mosolyt hint, merre jár,
    Hallva, hogy egy csöpp madár
    Bútól, gondtól sújtva zeng,
    S egy kisded kínban mint eseng:

    Nem ül fészkéhez talán,
    S enyhít szíve bánatán?
    Vagy a kis bölcső felett
    Nem sír gyermek-könnyeket?

    S ülve éjt-napot vele,
    Könnyeit nem törli le?
    Nem, nem, ó, ez nem lehet,
    Ilyet soha nem tehet.

    Örömét szétosztva mind
    Szinte kisded lesz megint,
    A bú ismerőjeként
    Hordja bánatunk felét.

    S ne hidd, míg száll sóhajod,
    Hogy Teremtőd nincsen ott,
    És ne hidd, ha könnyezel,
    Hogy Teremtőd nincs közel.

    Belénk oltja örömét:
    Hogy bajunk ő zúzza szét,
    És míg meg nem enyhülünk,
    Mellénk ül és sír velünk.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig