I
Az ember kiáltana kétségbeesetten,
s énekké válik a szava,
csak az állat nyüszít,
ha nem szabad vonítania.
Csak az ember hallgat,
ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
csak az ember énekel,
míg a jajgatásból kimenekül.
Csak az ember hallgat,
az állat nyüszít a fájdalomtól,
csak az ember énekel:
örömöt teremt a fájdalomból.
II
A kő a napról álmodik,
A nap a kőről álmodik,
A víz a földről álmodik,
A föld a vízről álmodik,
Az ember a mindenségről álmodik,
A mindenség az emberről álmodik.
A virág a vízbe vándorol,
A hold a halálba vándorol,
A lélek a lélekhez vándorol.
Kővé válna a nap,
Nappá válna a kő,
Emberré válna az ember.
III
Az ember csak akkor döbben a világra,
ha rákényszerül.
Magára kell maradnia, hogy megértse:
nincs egyedül.
Csak akkor döbben önmagára,
ha szükség van minden erejére,
meg kell nyernie a harcot,
nem állhat félre.
Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
kénytelen emberré válni
az embertelen küzdelemben.
Forrás: Magyarul Bábelben
