https://verskucko.com

Címke: Erato

  • Pierre-Jean de Béranger: A szegény varróleány

    fordította Babits Mihály

    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.
    »Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
    mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
    Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
    a munka megjutalmaz s boldogít.«
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
    s december vacog fűtetlen szobámba,
    és az újjaimat melengetem:
    nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Sok szép úrfi ajándékozna nékem
    gyereket – ki később elveszne éhen!
    Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
    így spórolom meg az éhenhalást.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    S rágondolok közben a péklegényre.
    Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
    Jobban megy, szinte izzik a dolog,
    ha szőrös, nagy testére gondolok.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
    fiú, ki itt jött el az ablak alján:
    nem látott engem, nem gondolkozott,
    falhoz se fordult, kigombolkozott.
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

    Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
    ha magát nem csiklandaná meg olykor,
    nehogy a világ őt nevesse ki –
    csak a csuklója fárad el neki!
    Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
    Izzadok a gyönyörben!
    Jól mondta, látom, az édes anyám:
    újja hegyén hordja kincsét a lány.

  • Heinrich Heine: Énekek éneke

    fordította Babits Mihály

    Az asszony teste költemény,
    mit különös ihletésben
    írt be a természet csodás
    emlékkönyvébe az Isten.

    Igen! az ihlet szállta meg
    s ringatta teremtő lázba,
    s a merev, lázadó anyagot
    művészileg leigázta.

    Valóban, énekek-éneke
    az édes asszonyi forma,
    és mintha minden karcsú tag új
    csodás-szavú versszaka volna.

    Óh milyen isteni eszme ez,
    a fehér nyak – hattyú-ringás!
    hol a fürtös főgondolat,
    a büszke fejecske, hintáz.

    Két bimbó epigrammái élt
    varázsol a mell csúcsára
    s mily édes köztük a szigorú
    sormetszet harmóniája!

    De leginkább plasztikus hatást
    a csípők stílusa ér el,
    s a közbevetett helyecske se rossz
    a fügefalevéllel.

    S nemcsak elvont poéma ez:
    húsa-vére van a dalnak,
    keze-lába van; csókol, nevet,
    s csengőn rímenek az ajkak.

    Valódi költészet lehel itt!
    Báj minden fordulatban!
    S a dalnak s nőnek homlokán
    a tökélynek bélyege rajt van.

    Dicsérlek téged, óh uram,
    s előtted a porba hajlok:
    mi mind csak kontárok vagyunk
    melletted, mennyei dalnok!

    Dalodnak szépségeibe
    hadd merülök áhítattal:
    tanulmányozni nem szűnök azt
    sem éjszaka, se nappal.

    Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
    az időt is szánva mástól,
    s lábszáram egyre vékonyodik
    a sok-sok tanulástól.

  • Christian Günther: Nászdal

    fordította Babits Mihály

    Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
    forrón lihegő sötét öled,
    míg büszke combjaid felett
    az irigy vén hold is kibékül!

    Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
    s ezer csillagszemét reánk
    fordítja a nagy éj vidáman…
    – Add csókod innom, s én a kéjek
    mustjával áldozok tenéked
    a szűziesség templomában.

  • G. A. Bürger: Szerelmes ifjú estfantáziája

    fordította Babits Mihály

    Puha párnáin elterülve,
    szívét bú és gond nem lepi,
    a mézbortól elszenderülve,
    mit álomisten nyújt neki,
    – zsongó dallal ringatta enyhe
    nyugalomba a csalogány –:
    alszik szívem szelíd szerelme,
    Adonide, a drága lány.

    Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
    röpülj ágyához, érd el őt;
    mint fája derekát a repkény,
    fond át az alvó égi nőt!
    Merülj a túlédes gyönyörbe,
    ízleld s részegülj italán,
    mit nappal megtilt és örökre
    – óh jaj, örökre! – tilt talán.

    Ah, hallom, gyöngéden lehellő
    sóhaj kél ajkai közül,
    mint tavaszi fák közt a szellő
    friss lombon át zenét ha szűr;
    ah, már piheg hókeble, látom!
    és kéjesen nyög fel a mell:
    méh döngicsél? szél zeng a nádon?
    hűs szél, mely játszva lebben el?

    Végigomolva – óh be pajzán
    fényt hint reá a holdvilág!
    Mosolygva nyílik szende arcán
    az egészség, piros virág.
    Két karja széttárul alattam,
    mintha forrón ölelne át
    engem, kinek haj! gondolatban
    s álomban adja csak magát.

    Térj vissza most a kéjes ágyról,
    lelkem! elég volt, óh elég!
    Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
    megöl, és szárnyad máris ég.
    Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
    Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
    Csapj át fölöttem, égi hullám!
    óh égek, égek! olts el, olts!

  • Goethe: A napló

    fordította Babits Mihály

    Addig halljuk, míg utoljára hisszük,
    hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
    s bárhogy csűrjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
    egyformán gyarló pogány és keresztény;
    jobb ha kezet szorítunk s nem keressük
    szentek erényét, rideg tanra lesvén:
    ha győz is rajtunk olykor a kísértés,
    még az erkölcsre nem halálos sértés.

    Világi üzlet egyszer hosszú útban
    távol marasztott kedvesem szemétül,
    de akármennyit nyertem és tanultam,
    mindenről ő jutott eszembe végül,
    és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
    mint csillagoktul esti ég ha szépül,
    lőn nékem minden esemény, ha tollat
    ragadtam, őrá egy szép új hasonlat.

    Sietnék vissza már. De jaj, törötten
    kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
    már a viszontlátáson kéjelegtem,
    s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
    Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
    mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
    sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
    Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.

    (… hosszú elbeszélő rész a vendégfogadóban, a lány közeledésével, a belső vívódással, a vágy és a hűség tusájával…)

    És már a kakas szól. A lány kisurran
    paplan alól, s fűzőjét kezdi fűzni.
    Szeme bámulva és hökkenve pillan,
    s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
    teste utolszor még elémbe villan,
    szép tagjait tekintetem megőrzi.

    De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
    régi szépemhez röpít vissza gyorsan.

    S mivel minden költői alkotásnak
    szokott igénye a komoly tanulság,
    hódolok én is e kedvelt szokásnak,
    komoly versemnek igyen adva kulcsát:
    Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
    e föld útjain, melyek olyan furcsák:
    a kötelesség ellenáll s hatalmas:
    de csak szerelem lehet diadalmas!

  • André Chénier: Éjjeli vendégség

    fordította Babits Mihály

    Szóval, – Glycéra fog ma bennünket fogadni?
    s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
    és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
    sarkantyúja, s a vágy előtte nem alél?

    és huga, akinek szép énekét csodálják,
    hangjával fogja majd kísérni vad gitárját?
    Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
    kinek a melle oly kemény és csillogó?

    Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
    félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
    bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
    nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.

    Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni…
    De mi lesz, ha Camille hírt fogna róla venni?
    Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
    ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?

    Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyű zsarnok:
    hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
    vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
    aki fülembe súg, vígan nevetve rám,

    ő látja – s kész a könny, a korholás, a kétség;
    egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyű vétség.
    Mit mondjak? bosszúja a tettekig fajul.
    Képes megverni. S én azt színlelem vadul,

    hogy én is megverem – de olyan könnyű kézzel,
    hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
    mert szerelem-csatán erős a karja csak,
    s még a hangján se bír csúfítani a harag.

    Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
    dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
    Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
    a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?

    Inkább kívánom én a vad szavak özönjét,
    vagy magam sírni, vagy látni a lányka könnyét,
    vadul vádolni vagy csitítani a csatát,
    és megbocsátani, s kérni bocsánatát…

    De mi ez? Juliát hallom már – friss kacajhang.
    Lépjünk be! – Óh víg éj! vad mámor, buja barlang!
    Hány drága mell húsát dagasztja lágy nyomás!
    s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!

    Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
    Hiszem, a Szajna is, ha víg zajunk bejárja
    visszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
    s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,

    ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
    kétannyi csókot ád túl-ifjú hitvesének.

  • Ch. Bovie: A lányok szíve

    fordította Babits Mihály

    Nézd, nézd e sok kacagó ifjú lánykát!
    mint rózsa szirma, frissek, édesek:
    ártatlanul mohó szemedbe tárják
    azt, amit Boufflers „szív”-nek nevezett.

    E kis szívet csiszolja majd az élet
    drágakővé a dús csipkék alatt;
    ma még csak álom, isteni ígéret,
    vázlatos kép és hamvas árnyalat.

    A szív nő; tizenhat éves korára
    spleen fogja el: minden nap oly sivár!
    Virág lesz, mely még ki se nyílt, de már a
    szakértő kertész gondjaira vár;

    a szerelem illatos csókra, bársony
    levélkékkel bolyhozva könnyedén;
    láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
    ovális kagyló; drága gyöngyedény.

    Mikor húsz éves: a Vénus-ligetnek
    mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
    hosszú sorban s alázattal sietnek
    áldozni ifjú s vén zarándokok;

    sivatag, melybe ég szórja a mannát;
    mélyút, mit játszva tört át Cupido;
    boldog börtön, mely üdvözíti rabját;
    varázsos éden; bíborpartú tó.

    De mikor harminc: lángoló barázda,
    lüktetve izzó láva önti el;
    embervért szomjazó tigris: garázda
    kedve örök orgiát ünnepel;

    szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
    kígyó, melynek ölelése halál;
    Éva anyánk s a bűnbűvölte alma;
    varázskapu, mely mindig nyitva áll.

    S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
    s a nagy magányba buját sírja szét;
    szent rejtekét készségesen kitárja,
    hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

    bolondos agg, ifjúvá cicomázva,
    sürög-forog és udvarol szegény;
    – de kinek kell az eltört ócska váza,
    az elfelejtett, régi, rossz regény?

    És mire ötven: nagy fekete flastrom;
    mint kerékvágás, száraz és öreg;
    ráncosképű apáca, ki a klastrom
    számára alamizsnát gyűjtöget.

    Újabb tíz év: és kongó, szörnyű kórház;
    beomlott kút; kihűlt, üres kohó;
    nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
    használhatatlan, vén egérfogó.

    Az idő száll: hetven… nyolcvan… Nem izgat s
    nem is izgul e dohos pergament;
    ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
    s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

    kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
    bosszúsan rúg egy görbét rajt a láb;
    penészes, málló, ókori maradvány,
    mely csak a múzeumban él tovább.

    – Nézd: a harasztban, foszfortűzű színfolt,
    száz fénybogár ég minden éjszaka;
    a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
    a lidércfények ikercsillaga! –:

    hiszem, hogy él és vándorol a lélek
    s a halállal a szív nem tűnik el:
    minden szív páros lidérclángra ébred
    s a horpadt sírok ormán táncra kel!

  • Voltaire: Felelet a „Szív” című versre

    fordította Babits Mihály

    Bizonyos hölgy, nemes,
    művelt és szellemes
    így szólt, olvasva a szívről írt kicsi mívet:

    »Ez ám a jó író! Látszik, hogy szereti
    a jót, hogy szereti a szívet
    és jó nagy szíve van neki.

    Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
    de még szívemhez szól a szív,
    noha jól érzem én, ha hódoló barátom
    kicsiny szívemnek, szivecskémnek hív,
    túlságosan megtisztel engem,
    mert szívem már túlnőtt ezen.

    (Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
    e földön? Mért oly ellentétesen
    van itt elosztva nagyság és kicsinység?
    Úgy volna minden a szívem szerint,
    és a szívek körül semmi baj, semmi inség,
    hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

    Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
    s szíveket ostromol lelkes orációd,
    s szíveket hódít meg a versed,
    ha szíved adja rá az inspirációt.«

    V

  • Chevalier de Beufflers: A szív

    fordította Babits Mihály

    Minden a szív – mondják a hölgyek –
    szív nélkül szerelem s boldogság nem terem;
    és minden a szívé: veszteség, győzelem –
    de mire gondolnak e hölgyek
    szívről beszélve szüntelen?

    Tünődtem ezen én; – hogy ily döntéshez érjek
    végűl: nem értik ők szószerint a »szivet«,
    hanem csak jámbor és illemes szóval élnek
    a durva szó helyett.

    Pláton a »szív-viszonyt« bár bölcselegve zengi:
    Pláton maga marad és nem hisz néki senki.
    Szerelemről aki bölcselkedik, bolond,
    csak egy törvénye van e drága tudománynak:
    az, mit a természet tár eléd és kimond;
    más oktatóját ne kívánjad.

         És ő kétféle szívet alkotott:  
     külön-külön fiúnak és leánynak.  
     Az emberiség régen elfogyott  
     volna, ha mind egyforma szíve volna:  
           azért adott különbözőt.

    Apáca, márkinő, király, inas, komorna,
    bonc, rabbi, szerzetes, víg cimbora s mogorva
    pap – és a tagadó, ki Istent káromolja:
    mind-mind kapott szívet, vágyót és élvezőt.

         De egynek sem elég a maga szíve,  
     mindegyik még egy másikat kíván.  
           Bolond egy szerszám a szív ám!  
     Sokat játszottam vele tíz-húsz éve  
           (akkor voltam boldog legény)  
           és minden napom, éjem, évem  
           úgy eljátszottam, hogy a szívem  
     a sok játékban elkopott szegény.

  • Giorgio Baffo: Egy verseskönyv elé

    fordította Babits Mihály

    Hölgyeknek és uraknak, mindazoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó,
    legyen e szerény kompozíció
    ajánlva, minden huncut okosoknak.

    S mert védő kell neki, s protekció,
    mert skrupulusok ellene mozognak,
    a védelmébe helyezem azoknak,
    akik tudják és látják, hogy mi jó.

    Mert nem lesz zord dolog mit benne mondok,
    senkit sem támad, senkit sem bírál,
    sem Isten nem lesz tárgya, sem király:

    hanem csupa vidám, szép drága jók,
    s természetesek, mint: csípők és combok,
    emlők, hasak, és láb között valók.