Címke: Erato

  • La Fontaine: Jancsi úr gyűrűje

    Rabelais meséje, fordította Babits Mihály

    Vén napjaira Jancsi úr
    fiatal nőt hozott a házba.
    No főtt is irgalmatlanul
    feje szegénynek gondba-lázba!

    Bábika (így hítták a lányt)
    csinos, derék, jószőrű lány volt,
    birólány, hát sokat kívánt,
    s a szerelemben csupa láng volt.

    Volt mit törődni a komának,
    hogy ne legyen fölszarvazott:
    szerelmes versek és románok
    helyett olvasni asszonyának
    csak erkölcsös mesét hozott,
    és tartott erkölcsös beszédet,
    szidta a sok tágszívű szépet,
    sok romlott híut és kacért,
    amint csak a torkán kifért.

    De az asszonyka nem szerette
    a morált s prédikációt,
    nem tűrte az orációt,
    ám az udvarlást jól bevette.
    Így lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
    annyira félt a csúfolóktól,
    inkább kívánta a halált;
    de volt néhány jó perc is olykor,
    amikor megnyugvást talált.

    Egy éjjel, melyet jól betöltött
    gyomorral Bábi mellett töltött
    (étel-itallal jóllakott
    s aztán kedvére hortyogott),
    álmában megjelent az ördög,
    s újjára egy gyűrűt dugott,
    és mondta: »Látom a keserved,
    mely tőled minden nyugtot elvett,
    s az nálam irgalomra lelt:
    vedd e gyűrűt és jól viseld.

    Míg újjadról nem fog leesni,
    az, ami aggódásba ejt,
    tudtod nélkül nem fog megesni.«

    »Hogy háláljam meg? Nagy öröm!« –
    mondta Jancsi úr bölcs szavakkal –
    »Isten fizesse meg kamattal;
    irgalmas atyám, köszönöm!«

    És az örömtől fölriasztva
    s fölnyitva kissé szemeit,
    hogy hol találta Jancsi gazda
    dugva az újját – sejthetik.

  • La Fontaine: A szerelmes kurtizán

    fordította Babits Mihály

    Ámor, habár csak iskoláskölyök,
    mégis nagy úr az istenek között:
    nincs csodatevőbb, világrendjebontóbb,
    ki által ostobákból okosok
    és bölcs Cátókból lesznek kicsapongók
    és bárányokká válnak farkasok,

    a vak látó lesz és a látó vak lesz:
    tanú Polyphémos, tanú Herakles;
    egyik, ki sziklatrónusán nyögé
    szerelmi gondját a szelek közé
    s hogy elbájolja drága nimfalányát,
    vizek tükrénél borotválkozott;

    a másik elcserélte buzogányát
    orsóval, s lányért lánnyá változott…
    Százat mondhatnék… Boccaccio beszél el
    egy példát, és nem közönségeset:
    ifju Chimonról szól ez az eset,
    szép fiu volt, de savanyú kedéllyel:

    lám ugyanez ma kedves és vidám,
    mert egy pillantás visszaadta kedvét
    a szerelem kinyalta ezt a medvét…
    Mi tett csodát itt? Két szép szem csupán.
    Kipallérozván Ámor, a bölcs pallér,
    általa Chimon máma kész gavallér.

    De nem erről kívánok szólni most,
    hanem arról, hogy egy oly könnyű lányka
    szivében, aki könnyű kéjet oszt,
    hogy ébredhet szerelem tiszta lángja.
    Hősnőm büszke volt és bizarr leány,
    senkise tudott vele bánni tán.

    Rómában élt, és lábainál nyüzsgött
    a hódolók tömegje, és ha püspök
    jött, süveges, botos monsignorok:
    az néki semmi volt és kis dolog
    nagyobbra volt igénye, biborosra,
    hogy szeszélyének rabjává tapossa,

    s ágyáig az is csak ritkán hatolt,
    ha a nagybátyja nem a pápa volt.
    Sőt hogyha szemét olykor rávetette
    maga a pápa: azt sem sokba vette.
    Büszkén hordta gőgszagú köntösét,
    melyen sok gyémánt égett szerteszét.

    Ámor, ki minden gőgtől visszaborzad,
    meg akarta alázni e szívet,
    addig mesterkedvén míg el nem éri,
    hogy lángra gyujtsa őt egy szép s hideg
    legelegánsabb ifju Róma-béli.
    Camillenak hívták a fiút, s a hölgyet

    Constancenak. És bár a fiú szelid
    s nyájas modorú, ezt a szívgyötörtet
    félelem fogja el ha közelít
    szívének ifja. És be nem merészli
    vallani vágyát; csupán sóhaja
    árulja néha el, hogy mi baja.

    Óh, életében most először érzi,
    mi a szemérem és tartózkodás.
    Camille mitsem vesz észre. Ily csodás
    gőgű szívben, hogy sejtene szerelmet?
    Constance pedig csak sóhajt ifja mellett
    és ránéz, aztán csak sóhajt megint,

    s minden pompa közt bús álmokba ring.
    Még a szépségéből is szinte veszt már
    rózsából liliommá válni kezd már.
    Történt, hogy Camille vacsorát adott
    barátainak. Hölgyeket is hoztak.
    Constance is ott volt. Bölcsen vigadott

    a társaság; mert ritkán szórakoznak
    az ilyenfajta hölgyek szent-hideg
    vagy tudományos, unalmas beszéddel.
    Csak Constance volt a viccekre süket
    s csak ő előle nem fogyott az étel.
    S oszlottak már, megvolt a vacsora:

    de legelőször Constance tünt tova,
    elrejtőzvén egy ágy mögötti zugba.
    Nem ügyelték: mindenki látta, tudta,
    hogy rossz kedvű, gondolták, hazament,
    vagy valami szerelmes üzlet hívja. –
    Nemsokára egyedül maradt ifja,

    a vendégek elmentek. Néma csend.
    Camille leül és írni kezd. A lányka
    egyedül vele végre, mint kívánta!
    De előjönni sem mer, úgy remeg:
    csak azt tudná, hogyan szólítsa meg!
    és hogyan mondja meg neki, mi bántja? –

    De végre látja, hogy nincs hátra más
    s előjön. Képzeld, milyen bámulás
    fogja Camillet el.
    – Asszonyom! – kiáltja –
    hát így lepi meg ön barátait?
    Leülteti, majd, várva egy kicsit:
    – Ki hitte volna – kezdi – hogy ön itt van?

    S ki bujtatta el ott az ágykalitban?
    – A szerelem – felelte, s elpirúlt
    mint egy süldőlány (óh csodálatosság!).
    Venus papnője, ama kitanult,
    kire máskor csak festve jő pirosság.
    Camille is azt már gyanította rég,

    hogy szeretik – mert nem volt oly tudatlan,
    hogy meg ne értené az arc jelét;
    de hogy még jobban lássa s biztosabban,
    s mulasson rajta, hogy e büszke szív
    mennyire lett alázkodó s naiv,
    hideget játszik. A nő csupa sóhaj;

    de mert végre is a gyötrelmes óhaj
    nem hagyja néma lenni, belekezd:
    – Nem tudom, mit mond hozzá – nyögve szólal –
    mit szól hozzá, hogy Constance merte ezt,
    hogy bús szerelmét megvallhassa önnek.
    Pirúlnom kell, ha rája gondolok:

    magamfajtának máskor kis dolog,
    de nagy dolog valódi szerelemnek.
    Nincs más mentségem, mint hogy rossz vagyok,
    s a mult, melyet jaj! le nem rázhatok.
    Legalább, Camille, őszintén bolondok
    a szavaim. Jaj, látom, bármit mondok,

    neked nem tetszik. Épp szerelmem árt:
    de árt, nem árt, Constance imád örökké.
    Vessed meg! űzd el! verd ki! ő csak áld.
    Zárd ki házadból, ne lásd soha többé:
    ő a tiéd!
    Az ifju így felelt:
    – Én nem fogom önt elítélni, mert

    az nem szokásom; de beszéde meglep
    és annyit mégis mondok, asszonyom,
    ön nem olyan hölgy, aki szent szerelmet
    emlegethetne nékünk nagy jogon.
    A gyöngébb nemet én tisztelem önben,
    de minek ez az eloquentia?

    Igazságtalan önmagával szemben:
    önnek nem kell így szónokolnia;
    de habár szépségének nincs híja:
    nincs kedvem a fölkínált szerelemben!

    Villám csapásaként sújtotta szemben
    Constance-ot e szó. Mégis válaszolt:
    – Megérdemlem, ha bánásmódja zord.
    De – ha őszinte szóval meg nem bántom –
    ha szépségem az volna, ami volt,
    nem volna ön oly szigorú irántam.

    Jól tudom, az imént bókolt csupán.
    Nem tetszem önnek: ez az én hibám.
    Szépségem, amely olyan ragyogó volt,
    most megfogyott. Ki ebben a bűnös?
    Én önt okolom. Azelőtt bűvös
    testem bájának minden férfi hódolt.

    E bájnak vége. Én önt okolom
    és a szerelmet, ezt a romboló bort:
    nem vagyok szép már, rossz a modorom,
    s amit csak teszek, ellenszenves hóbort.

    – Majd bölcselkedünk máskor e felett –
    szólt a fiú: – késő van: éjfelet
    elvert; ideje már, hogy lefeküdjem.

    Constance az ágyat nézte nagy szelid
    kívánsággal; remélte, hogy felit
    ő kapja: de nem mert szólni ez ügyben,
    mert félt, hogy visszautasítja majd.
    A gavallér most hallgatott, zavart
    színlelve, jó soká. Majd:

    – Hogy csináljam?
    Én levetkezni nem tudok magam.
    – Engedje, hogy a szolgát becitáljam!
    – Nem, isten őrizz! Mindjárt pletyka van.

    Nem akarom, hogy önt velem találják
    és megtudják, hogy éjnek éjszakáját
    szobámban tölti egy örömleány.

    – Elég, uram – Constance ezt válaszolta –
    Hiszen azon segíthetünk talán:
    visszabujok a függönyös zugolyba.

    Vagy, még jobb lesz, nem is hívunk inast.
    Ez egyszer Constance lesz lakája önnek:
    hiszen minden szerelmes érti azt.
    Legyen jutalma ez a szerelemnek,
    ha semmi más.

                   
    
    

    s ruháját a lány kigombolja szépen;
    ügyessen rakja s őrzi kezeit,
    hogy valahogyan testéhez ne érjen.

    Aztán a cipőt kezdi valahogy –
    Hogyan? Constance? Hogyan? Sajátkezűleg?…
    Miért ne? (Én is vágynék arra, hogy
    egy drága lábon egy cipőt kifűzzek!) –

    Végre Camille fáradtan ágyba rogy,
    annélkül hogy neki helyet kínáljon.
    Az elején azt hitte még a lány,
    csak tréfál és ingerkedik talán:
    de ez már túlmegy tréfán és határon.

    Hogy túl legyen mindjárt a fontosán,
    megkérdi:
    – Kihűlt a szoba egészen:
    hol aludhatnék?
    Camille: – Ahol csak kíván.
    Constance: – Itt a széken?
    Camille: – Jöjjön az ágyba tán…
    Constance: – Kapcsoljon hát ki, az isten nevében!
    Camille: – Nem, hideg van, kapcsolja ki magát.

    Közel, egy asztalkán heverve, lát
    szerelmes hölgyünk egy tőrt, megragadja
    és fölhasítja drága köntösét.
    Zsinórja pattan, ugrál gombja szét,
    annyi szegény varrólány áldozatja,
    mely a királynők kincsét meghaladja,

    két munkás hónap műve, oda lesz
    egy perc alatt: és néki semmi ez,
    mit más nő keservesen megsiratna.
    (Francia nők, megtennétek-e ti
    ilyent? Alig hiszem. De hallani
    tetszik, ha egy szép olasz nő csinálja.) –

    Nos hát, a szegény szerelmes leány
    félőn közelg, remélve, hogy talán
    már nem talál ki szívének királya
    egyebet, ami akadály legyen…

    De Camille szól:
    – Kimondom kereken:
    olyan hölgy, aki magát fölkínálja,
    oldalam mellett nem feküdhet itt:
    ha tetszik, lábaimhoz fekhetik.

    Óh mint sebezte e hideg keménység
    a szép nő szívét! Ha véletlenül
    a tőr ép akkor kezébe kerül,
    szívébe döfi menthetetlenül.

    De fenntartotta mégis a reménység,
    mely még nem halt meg benne teljesen.
    Camille nem lehet őszintén ilyen
    udvariatlan, büszke, szívtelen,
    ki máskor csupa jószív és szerénység.

    Tehát keresztben lábához hevert
    s először is csókolni kezdte lábát
    (de nagyon vadul csókolni se mert).
    Elképzelhetni Camille boldogságát.
    Óh mily diadal! Lenni ily csodás
    és büszke szépség lábhoz alázója!

    Nem írom le Constance-ot, mint szokás
    (egy hétig is tudnék beszélni róla):
    csak annyit mondok, hogy e szép, puha
    test síma, bársony, olvatag húsa
    kissé sápadt volt: de oly módon sápadt,
    hogy még növelt az minden kívánságot. –

    Camille tehát lábát a lágy kebel
    ivorszin, dupla párnájába nyomja
    és sans gêne, mintha lábvánkossa volna,
    hűs talpát rajtuk zsongatva hever,
    és színleli, hogy Morpheusnak enged.

    Ekkor, nem bírva tovább a szerelmet,
    a nő egyszerre könnyekben kitör.
    S mindennek vége! Minden gát letör.
    Camille nem állja, s nyájashangú szóval szól:
    – Constance! Drága! Óh hogyan szeret!
    Most rajtam a sor. Jöjjön közelebb.

    S míg amaz felé csúszik, újra szólal:
    – Valóban oly durvának hitt talán,
    hogy a szigorút szívtől-sugva játsszam?
    Hát rosszul ismer. Próba volt csupán.
    Nem vagyok oly vad, amilyennek látszom.

    Látni akartam, s most látom, szívét
    s elégedett vagyok s tele örömmel;
    szeretem önt. Büntesse meg hívét:
    rajtam a sor, megalázkodni önnel.
    Állj rajtam bosszút, hogyha akarod,
    mert mától fogva hódolód vagyok

    és hitvesed; mert nem hiszem, hogy élne
    lány, bármilyen szép, rangos és tanult,
    ki mint kedves és nő veled fölérne:
    és köztünk ezután nem számít a mult.
    De egyet meg kell mondanom előre:
    titokban kell majd mennünk esküvőre.

    Jobb is talán a titkos kézfogó,
    intim házasság, amikor a kedves
    egyszerre rejtett szerető és hitves…
    S azt mondják, hozzátette a bohó:
    – Akarod, addig is, míg pap elébe
    mennénk, előlegezni magadat?

    Teheted, mert imádód hű marad,
    és árulás nem fér az ő szívébe.
    Minderre Constance semmit sem felelt,
    s e semmi – sok volt. Camille tudta, mert
    nem volt már újonc a szívek ügyében.
    S most – jött az ős misztérium! Nem éppen

    szükséges bővebben leírni tán.
    Elég hogy Constance célját érte szépen
    s tanulhat ebből mindenik leány.
    Mert Ámor híres akadémiáján
    sok nő van, akit mérhetetlenül
    inkább szeretnék feleségemül,

    mint romlott úri hölgyet, aki száján
    hordozza a büszke becsületet.
    Higgyék el, sok ily szegény, megvetett
    lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
    De amit nem fognak elhinni már tán,
    az az, hogy Camille tanította most

    Hogyan? Hát Constance nem hatolt-e mélyre
    e tudományban? A-ra, B-re, C-re
    kell-e oktatni azt, ki kéjet oszt
    (s ez mestersége) teljes életében?
    Akár hiszik, akár nem, így volt épen.
    És aki azt kérdi,
    hogy: „Hogy lehet?”
    kérdje akárkitől, aki – szeret!

  • Alexis Piron: A szép combok

    fordította Babits Mihály

    Colin, akit bolond szerelme
    egész megbűvöl s elvakít,
    vizsgálta egy nap kedvetellve
    Rózája márvány combjait.

    Egyszer a bal, másszor a jobb comb:
    melyik szebb rajz, melyik nagyobb gond?
    „Nem is tudom… Szívem oly kétségek kinozzák:
    egyforma szép a két comb és a láb!”

    »Barátom« – szólt a nő – »ne késs tovább:
    jere: a kettő közt van az igazság!«

  • Earl of Rochester: Találós mese

    fordította Babits Mihály

    Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
    Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
    A szép Corinna mellettem hever,
    s a kezem játszik – találd el, mivel!

    Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
    Szeretni és nem mondani valók!
    Szent készülődés… percet perc söpör…
    míg elalélunk – tudod már, mitől!

    Amikor föltakartam, elpirúlt;
    Először: harcolt, aztán: rámborúlt
    s már maga kérte, hogy játsszak vele
    s még és még vágyott – jól láttam, mire!

    De jaj! heves tűz hamarább elég,
    Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
    A mi kéjünk is hamar véget ért
    s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!

  • William Shakespeare: Szonett I.

    fordította Babits Mihály

    A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
    mely, mint a hernyó rózsaillatot,
    szennyezi bimbós neved örömét!
    s bűnöd mily édességbe iktatod!

    A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
    trágár híreknek szórja fűszerét,
    nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
    neveddel megszentelve rosszhírét.

    Óh mily csodás lakása lett a boldog
    bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
    hol szépség fátyla fedi el a foltot,
    s minden gyönyör lesz, ami látható!

    Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
    s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!


    William Shakespeare: Szonett II.

    fordította Babits Mihály

    Lányarcot festett néked ős kezével,
    vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
    s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
    de nincsen benned csalfa női lengés.

    Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
    s megaranyozza mind, amire nézel,
    ki férfialakoddal asszonyálmot
    és férfiszemet egyenlőn igézel.

    S talán először asszonytestre szánta
    Természet-asszony, – de belészeretve
    ébredő formád fiúvá kivánta
    vágyam számára hasztalan keretbe.

    Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
    hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!

  • Walter von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…

    fordította Babits Mihály

    A hársfaágak
    csendes árnyán,
    ahol kettőnknek ágya volt,
    ott láthatjátok
    a gyeppárnán,
    hogy fű és virág meghajolt.
    Fölöttünk az ág bogán
    ejhajahujj!
    dalolt ám a csalogány!

    Vigan futottam
    ki a rétre
    és kedvesem már várt reám.
    Oly izgatottan
    jött elémbe! –
    Mily boldogság volt, Máriám!
    Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
    Ejhajahujj!
    Most is pirúl belé a szám.

    S tréfás-kacagva
    hamar ágyat
    vetett szép pázsitos helyen.
    Nevethet rajta
    s titkon vágyat
    érezhet aki arra jön,
    mert jól láthatja a nyomot,
    ejhajahujj!
    amit a fejem nyomott.

    Ha tudná más azt,
    hogy mi jártunk
    ott: óh hogy szégyelném magam!
    Nem sejti más azt,
    mit csináltunk,
    csak ő maga, meg én magam,
    meg egy kis madár a fán,
    ejhajahujj!
    az nem árul el talán!

  • Petronius Arbiter: A valódi gyönyörűség

    fordította Babits Mihály

    Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
    megvolt, s törve sohajtasz: „Kár, hogy megvolt!”
    Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
    vágyainkát a Pillanatba ölni:
    mert ellankad a tűz, elvész az érzés.

    Inkább végtelen – így, így! – ünnepelvén
    nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
    Így majd semmi csömör nem ér el, semmi
    lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
    újra kezdődik, soha sincsen vége…

  • Petronius Arbiter: A hitves és a fizetés

    fordította Babits Mihály

    Törvényes hitvesre tekints mint fix fizetésre:
    nem jó volna csupán élned a fixum után!

  • Martialis: Phyllis

    fordította Babits Mihály

    Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
    mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.

    „Mindenik első lesz!” – szólt Phyllis. – Jánus a szép nő,
    és kétarcú a kéj: hátra s előre tekint.