Címke: erdély

  • Kabós Éva – 80 évesen

    Szeretnék versben elbúcsúzni
    attól, mi szép volt nekem,
    „törvényen kívül” is fény,
    és virágok a hegyen…

    Oly szegényen ezüstöm volt a
    lármázó patak,
    szépen búcsúzni
    fáradó agyamban már
    nincsenek szavak…

    A fények ott játszanak
    még mindig a hegytetőn,
    de elérni a
    csúcsokat már nincs erőm –
    nem jutok fel a
    rímeket-rejtő hegytetőre,
    vonszol magával
    erdélyi sorsom nyolcvan éve –
    s nincs már erőm bontani
    piros fonalat: teremteni párnát, terítőt
    – az ősit –, írásosat…

    De még szeretném megköszönni,
    mi szép volt nekem,
    fényt és virágot
    a Mezőség dombjain,
    és a székely hegyeken,
    megköszönni a hópelyhet
    és napot,
    az eltévedt golyókat
    és az eltaláló szót –
    Egy versbe zárva megköszönni,
    hogy még itt vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!