A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!
Forrás: Lélektől lélekig
Zárt kert nevelte fel. Futkoshatott.
De nem ismert erdő- és vadszagot.
Mióta nálunk – nappal láncon – él,
szimatolgatja: mit repít a szél.
Az erdő éle itt van túl, közel,
s ha rezzenést hall, élesen figyel.
S ha fenn kibukkanó őz ütne neszt,
a lánca csörren s orgonálni kezd.
Ijesztően zenél s egyhangúan.
Hallottam ilyent téli faluban,
ahol hegyháton, juhra-éhesen
feleselgettek ordasok lesen.
Tudom: torkából farkas-ős üvölt,
aki szarvast vágott le s őzet ölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek,
nyírkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.
Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.
Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek
s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.
Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;
újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.
Forrás: Lélektől lélekig
ELŐÉRZET
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: “Isten áldjon!”
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
Képes Géza fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs messze még! – Tán egy szavamra vár! –
Smaragdlevelek rezgő mélyiben
Halk fényeső. – Ejh, áruló köpeny!
Mért lesked ott? El van végezve már!
Szél zörren át. Futkos tétova nesz. – –
– Most mozdul!… Oh, korhadt fatörzs az ott!
Hát el bírt menni mégis, – itthagyott!
Fülembe cseng: „Utolsó szavad ez?” –
Szörnyű, – e sok fa hogy útamba áll!
Szeret, – szeret! Tudom, megbánta már,
Szeszélyem űzte el, s most nem talál.
Nem válhatunk mi így el! Oh – megyek!
– Már szétsimúlnak mind a levelek,
Az ösvény. – Csitt, ő az! Hunyt szemmel áll,
Az arca ónszínű, mint a halál…
– Most várok még! – néznem kell; hogy remeg!…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdők könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybe fagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Forrás: szeretem a verseket
Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
– pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Forrás: Szilágyi Domokos versei
Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?
