https://verskucko.com

Címke: erdő

  • Szabó Lőrinc: Felhő

    Még sohase láttam igazán az arcát,
    mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

    Ő maga is felhő, és erdő a haja,
    erdei lomb és széljárta bokor.

    Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
    vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

    Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
    és későn-nyílt virágok harmatos szemei.

    Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
    mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

    Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
    kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oravecz Imre: Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

    már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

    a fénynek, mely reggel beárad a házba,
    az ablaknak, melyen át kinézek,
    a levegőnek, melyet belélegzek,
    az ételnek, melyet magamhoz veszek,
    a víznek, mellyel szomjam oltom,
    a tűznek, melynél melegszem,
    a ruhának, mely befedi testem,
    az ajtónak, melyen át a szabadba lépek,
    a földnek, melyen járok,
    az útnak, melyen sétálok,
    a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
    a falevélnek, mely elém hull,
    a fűnek, melyet nyírok,
    a magnak, melyet elültetek,
    a zöldségnek, melyet magam termesztek,
    a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
    az erdőnek, melybe vágyom,
    a papírnak, melyre írok,
    a ceruzának, melyet közben fogok,
    a terasznak, hova munka után kiülök,
    a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
    a széknek, melyben helyet foglalok,
    az estének, mely felváltja a nappalt,
    a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
    a tücsökciripelésnek, melyet sokáig hallgatok,

    már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Luminita Mihai Cioaba: Ártatlanul

    Mikor szemed ittasultan
    a fák levélkoronáján bolyong
    ne kérdezd tőlem
    miért késtem el
    képtelen vagyok a feleletre
    tudom az éjszaka
    rég tovatűnt
    kireggeledett
    ha eléd tárnám az igazat
    nem értenéd hogy
    hívtak
    kértek
    rimánkodtak
    térdre vetették magukat
    számtalanszor
    maradj velünk
    suttogták nekem a falevelek
    és én
    maradtam.

    Balogh József fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Walter de la Mare: Mindenek múlása

    Nagyon öreg az erdő;
    s ha március szelén
    pattantja bimbait
    a kökény,
    szépségük oly öreg –
    Óh, tudod-e mily
    vad századokba nyílik
    vissza a gólyahír?

    Nagyon öreg a patak;
    s a csörge víz, amely
    azúr egek hidegen alvó
    bérceiről indult el,
    annyit jött-ment, tapasztalt
    volt-nincs utakon,
    hogy minden cseppje bölcs,
    mint Salamon.

    Nagyon öreg az ember;
    álmaink édeni
    meséivel Éva üzen
    s a csalogányai;
    életünk: susogó pillanat
    s ha napunk elköszönt,
    amaranth-mezőt terít szét
    az álom és a csönd.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Fairtás

    Télen is milyen szomorúan
    szépek a fák – nem érezik,
    haptákoló fejszéken túlnan
    írmagjuk is elvérezik.

    Csupasz bőrrel, a fehér börtön
    mélyén is, bárhogy havazik,
    – hó, nyaktiló csusszanva döndül –
    nem tiltakoznak tagjaik.

    Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
    Csak belül, a rácsoló üreg
    erein kopog a begöncölt
    láng, a tititás rügyek.

    Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
    földre. Mint mind, ki halni él.
    Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
    kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Nyárelő hava

    Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
    ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
    s az égről tajték- s habfelhő fogával
    vén csontokon az ifjú nyár kacag.

    Horgászbotommal gázolom a tócsát,
    tündérek várnak, vagy hideg halak?
    Maroknyi, édes örökkévalóság,
    egy pillanatra megtaláltalak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert: Részlet

    „… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.

    Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:

    – Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
    illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
    jöttödet lesi az ösvény…
    jöjj, siess…!

    Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.

    Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.

    Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.

    Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.

    És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.

    Így.

    Most aludj jól, a mese véget ért.

    A fák is alszanak már odakint.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Új esztendő

    Új esztendő, új esztendő,
    nem tud rólad a nagy erdő,
    sem a hó alatt a határ,
    sem a határ fölött szálló
    árva madár.

    Új esztendő, új esztendő,
    nem volt a nyakadban csengő,
    nesztelenül érkeztél meg,
    lábad nyomát nem érezték
    az ösvények.

    Csak a hold, az elmerengő,
    csak a nap, az alvajáró,
    jelezték, hogy újra megjő
    éjfélkor az esedékes
    új esztendő.

    Csak mi vártunk illendően,
    vidám kedvvel, ünneplőben,
    csak a népek vártak téged,
    háromszázhatvanöt napi
    reménységnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Karácsonyra

    A szent estén majd eljövök ide.
    Álmaim szekerébe fogatok
    És szólok fantáziám táltosához:
    Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
    És álomhintón eljövök — ide.

    Itt minden fehér lesz, — fehér, s halott.
    Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
    A zúgó patakok.

    És én fenyőtől fenyőhöz megyek
    És minden fenyőt megsimogatok.

    És megkérdezem: virrasztotok még?
    És megkérdezem: hogy aludtatok?

    És aztán feltűzöm a szívemet
    A legmagasabb fenyő tetejére, –
    S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

    Néked ajánlom égő szívemet…

    Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

    Forrás: Lélektől lélekig