Címke: erkölcs

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

    Hitvány hús, mely bűnre vittél,
    Elporladó, elrothadó,
    Az ostorok csapása ímé
    Gyönyör fejében bús adó.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Szilaj csapások, szeges kínok,
    Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
    A szomorú, a szent martírok!

    Az álmainkat bűnre váltja
    Az asszony teste, a fehér,
    Izzó, gonosz, szép látomások
    Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Kemény csapások, drága kínok,
    Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
    A szomorú, a szent martírok!

    A Sátán jár körül e tájon,
    Keresve, hogy kit nyeljen el,
    Vigyázzatok, virrasszatok mind,
    Mert jaj, ha az Úr jönne el!
    Pattogjatok, csattogjatok
    Boldog csapások, édes kínok,
    Halj meg, kevély test, mint meghaltak
    A szomorú, a szent martírok!

    Forrás: MEK

  • Fodor Ákos: Axióma

    A szeretésen
    kívül minden emberi
    tett: romépítés.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Váci Mihály: Ezer nyelven hallgatok

    Ezer erdő zsong bennem ébren
    mindent érző levelével.
    Ezer rét fűszálával érzem:
    hol jár barátom, ellenségem;
    tenyeremben fut mind: – tudom,
    ki hol jár sok ezer úton,
    ki lopakodik ellenem?
    – Lépte visszhangzik mellemen.

    Ezer lehúnyt pillám alatt
    millió rögzített adat.
    Ezer húnyt szemmel őrizem,
    mit felednek már csendesen.
    Míg kötözik a csontokat,
    egyengetik a sírokat,
    lehúnyom százezer szemem:
    – ellenállok: – emlékezem.

    Ezer arccal rejtőzöm el.
    Arcom viseli százezer,
    – és mind mögül én figyelem
    előretörő seregem.
    Ezer arc: – ezer pajzs elém:
    ezer arc mögött várok én.
    Hogy összegyűljön seregem:
    – várakozom mindenkiben,
    szétosztva – mint a szétszedett,
    részekint cipelt lövegek.

    Ezer nyelven hallgatok,
    ezer dologról – mit tudok,
    ezer el nem sírt szót tudok,
    százezer tilos mondatot,
    hallgat ezer átok, szitok,
    fogadalmam és összeesküvés:
    – fogak között ezernyi kés.

    Megszólal, miről hallgatok,
    beszélni kezd és dalba fog.
    Világ hallja e dallamot,
    beleborzad és feldobog.
    Ezer elhallgatott dolog
    kinyitja ajkát és susog,
    lába alatt a föld mozog,
    nyöszörögnek a friss sírok,
    ökrendeznek a zöld folyók,
    hörög a kút: – a csonkított
    halott sebe felbugyborog.

    Nyüszít, sír, miről hallgatok.
    Százezer nyelven hallgatok.
    Piszkos árnyak erdeiben
    a horda vonul, nem pihen;
    vakkan, szem villan, száll a kés,
    pénztől, vértől mocskos a kéz,
    őserdők ösztöne üvölt,
    kitör: – borzadva vár a Föld.
    Hatalom, pénz-éh, babonák,
    fajgőg, vallás, politikák
    tüzelt, vad rítusára ráng
    újra elvadított hadak
    árja: – a gát már átszakad.

    Ezer nyelven hallgatok
    ezer dologról, mit tudok.

    De egyszer még megszólalok.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Buda Ferenc: Falak könyve (részlet)

    Huszonegy évem csöndben félretettem,
    semmim sincsen, mégis csak veszthetek.
    Nevem csak szó, személyem védhetetlen,
    s mert nincs miért, ne védelmezzetek.

    Vigaszt nem ád a józan magyarázat –
    a tény szilárd s a kurta szó kerek:
    ürülékemmel egyszintre aláztak
    e szennyvízlelkű névleg-emberek.

    Létem körül szoros, szegelt a korlát,
    s egy biztos van csupán: az egyszeregy.
    Jó izmaim rugóit átkarolták
    kérlelhetetlen külső kényszerek.

    Hálószemek közé szorult a pályám,
    s csak légy vagyok a pókok lakomáján.


    Ígértek enyhítést, ha mást írok,
    mondván: „hajolj, s megnyílik majd a börtön”,
    de markolnak megdermedt mártirok,
    úgy tiszta hát, ha sorsomat betöltöm.

    Foszló csepűből megsodort zsineg –
    göbös, kemény csomóvá hurkolóztam,
    s szolgálok hitem eszményeinek
    tetőtől-talpig szürke rab-darócban.

    Nincs dolgom többé hűtlen pásztorokkal.
    S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal
    vonszolódom a fölvérzett úton,
    kitartok végig, bárhová vezessen,
    ha bárányomat így kell megkeresnem,
    s terhelt erőm megtisztul majd, tudom.


  • Szabó Lőrinc: A homlokodtól fölfelé

    A homlokodtól lefelé
    ha jött érzékiség akármi,
    egész testedben mindenütt
    jó cinkosra tudott találni.
    Milyen gyöngeség, hogy soha
    nem volt olyan jó örömöd,
    mint húsodat felejteni
    más húsok ajkai között!

    S nem nézed-e irtózva most,
    hogy mily hiú és ostoba
    a kedvek s nedvek részegen
    üdvözölt paradicsoma,
    a szép állat, amely nem is
    szép tán, csak a te pokoli
    kéjed önzése kényszerít,
    hogy hízelegj s hazudj neki?

    Minden ellenség, ami él,
    és csak mint prédáját szeret;
    mind csak győzelmének örül,
    annak soha, hogy segített.
    Sírsz, mert idegen láthatár
    borul rád? Csoda kellene?
    Mindig megbüntet valami,
    ha rászorulsz valakire.

    Harminc év van már benned; óh,
    harminc év, mennyi gyötrelem!
    Harminc év, mennyi bujdosás!
    Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
    Bújj el magadba, nyomorult:
    egy még szent s tiszta, az agyad,
    melyben a test számára csak
    undor és megvetés maradt.

    Füled és orrod szimatol,
    megcsal, megoszt, elad a szád,
    a kéz kinyúl, szemed bolond,
    sajgó velőd csurranni vágy?
    Ébredj! A piszok csalogat!
    Vigyázz! Maradj a magadé!
    Férfi, légy tiszta legalább
    a homlokodtól fölfelé.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Politika

    „Mily gyönyörű a szenvedés!
    A lemondás milyen hatalmas!”
    – Meg fogod únni, s leszel aljas;
    a mi erényünk itt kevés.

    Mit, szépség?! Háború jön újra,
    háború mindig: tenni kell!
    Egy perc, és áruló leszel,
    vagy az se, csak egy buta hulla.

    Már itt a szörnyeteg. Utálod?
    Vele vagy ellene! Magányod
    barlangját kard kutatja át.

    Lemondás? Nincs! Az üldöző
    nem mond le rólad! s a jövő
    azé lesz, aki bestiább.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Három törvény

    I. Szeretet

    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, ahol
    már minden valakié. De az
    egyforma meztelenséggel
    mindenkinek
    egyforma jogot adott
    mindenre: első csodaként,
    örök csodaként, az érdekek
    zsúfolt tülekedésében is
    szeretet fogadja az új jövevényt,
    a gyermeket,
    isten folytatását, szeretet
    neveli, és
    ez a mennyei kezdet
    kíséri, mint
    emlék s remény,
    harcaiban a férfit, aki
    lassan beilleszkedik
    a közös munka üzemébe,
    ez az első szeretet
    ad erőt neki, mikor
    tipró erőkkel szembeszáll
    s az ős törvényt hirdeti: meztelen
    húsból meztelenül dobott
    világra mindenkit a sors! – szeretet
    kapcsol össze kicsit és
    legnagyobbat, szeretet,
    mégiscsak a megtagadhatatlan
    szeretet őrzi
    a rend egyensúlyát, szeretet
    dolgozik a javító
    idő szívében
    s éltetve az egymásután
    előhömpölygő nemzedékeket:
    tölgyből s ibolyából, millió
    ellentétből királyi erdőt
    épít a Szeretet.


    II. Szabadság

    Ne hirdessétek a szeretetet,
    a szeretet magánügy, és
    semmit sem ér, mert nem kötelez.
    Meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket isten e szép
    világba, – de itt
    már minden valakié és
    minden fű s állat a legfőbb
    törvényt követi:
    mindazt, amibe a nem-kért
    élet kerül, rabolni kell,
    valakitől
    munkával-ésszel
    elhódítani, hogy a különb
    erő diadalmas kezeivel
    a természet maga gyomlálja ki
    csenevész próbálkozásait.
    Ne hirdessétek a szeretetet:
    itt a sok önzés sok ereje őrzi
    az egyensúlyt, a rend nyugtalan
    nyugalmát, de nem a pusztuló
    kóróra büszke az erdő,
    hanem az alacsonyabb
    akaratok fölött
    roppant koronáját égbeölelő
    nagy tölgy zsenijére:
    az az ember az élet
    igazi fia,
    aki mer, az egyén, akit
    nem nyom el a zsúfolt érdekek
    tülekedése,
    hanem aki betölti
    rendeltetését,
    s ha pusztít is, volt joga rá,
    hiszen csak az ős
    törvényt példázza, melyet hasztalan
    cáfol a szeretet:
    Hirdessétek a szabad erőt,
    melyből mint kard és trombitaszó
    tör ki a Tett!


    III. Igazság

    Hazugság harsonája, bolond
    törvény a puszta erő
    e földön, ahová
    meztelen húsból meztelenül
    dobott bennünket az isten:
    itt már minden valakié,
    itt már az erőt is előre
    szétosztották, s az egyenlő
    meztelenséget azonnal
    megszünteti a pénz:
    páncéllal védi örökösét
    s a másikat sorsára bízza.
    Nincs itt szabadság s vak az erő:
    talán a haszontalan, becstelen
    gyomlálja ki
    bérelt kezekkel a jót, a nemest,
    s ki tudja, nem a fegyveres silány
    pusztít-e millió különbet?
    Ne hirdessétek hát az erőt,
    az akármilyen diadalt,
    hanem
    a sose-voltat,
    az eljövendőt,
    az eddig örökké csak bebörtönözött
    új vezért, aki új szeretet,
    az új vezért, aki új erő,
    az új vezért, aki majd
    szabaddá kényszeríti az
    emberek és
    népek örök-nagy versenyét:
    hirdessétek a Teljes Igazság
    istenét, aki átveszi az idő
    legmodernebb harceszközeit, és,
    soha vissza nem rettenve a
    rettenetestől, ágyúkkal is
    felszereli jóakaratát:
    hirdessétek a mindenkiért
    hadbaszálló világos erőt,
    amelynek ura
    elsöpri az irgalom
    laza rendjét, a véletlenek
    buta egyensúlyát,
    s vegye bár föl teremtő
    tisztaságára a pokol
    álarcát és égesse föl
    mindazt, ami
    szépet és jót tíz ezredév
    megalkotott: joga lesz
    rombolni, mert
    a felszabadított emberért
    ő újrakezdi az életet:
    és szent kard és szent trombitaszó
    csak úgy lehet, ha Érte küzd
    a szolga tett!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Két szívdobbanás

    Eldőlt, ki mer szemünkbe nézni,
    ki emeli fel ránk fejét
    bátran, velünk nevetve és mi
    kinek szorítsuk meg kezét;

    kinek hajlik hozzánk a válla,
    ha feszíteni kell az izmokat,
    míg – mint gyermeki indulat, –
    átjár melegen a munka láza;

    ki harcol a mi fegyverünkkel,
    ki az, ki szerszámot emel,
    ki jön, ha hívják nyílt tenyérrel,
    s ki közeleg dugott ökleivel;

    az emberiség kit ölel magához,
    védelmezőn kit karol át,
    s ki az, kit eltaszítva átkoz,
    mint menekülő gyilkosát.

    Összegyűjt ez a karolás itt
    s elválaszt: – tudjuk már e bolygón
    kit kell szeretni forrón,
    s kit kell gyűlölni mindhalálig.

    Szívünk nem bénítja sok kusza érzés,
    benne szánalom s gyáva düh nem él:
    bizonytalan és vívódó verését
    megnyugtatta két tiszta szenvedély:

    a szeretet árasztja szét,
    s összemarkolva gyűlölet dobálja,
    így lüktet már szívünk e két
    legemberibb érzelem ritmusára.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
    .