Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember, ezer, millió:
a mohók hiába futkosnának,
a zsarnokok zászlóért, fegyverért
hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.
Forrás: Szeretem a verseket
A LÉGY
Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
— Mondd, apu, — szólt a gyerek végre —
nem zavar téged ez a légy?
— Nem engem — mondtam. Lóci elment
s egy ceruzával visszajött,
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint vesztett zsákmányt a vadász:
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében a sajnálkozás.
És szólt: — Itt nem lehet olvasni! —
— Megdögölesszem? — szólt megint.
— Dögöleszd meg! — mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
egyet-kettőt a ceruzával —
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstett
s a bűntelenség örömét.
Forrás: Lélektől lélekig
Az megrontás, ha
gyönyörre tanítasz, vagy
ha bűntudatra?
Forrás: Lélektől lélekig
Tudd meg: szabad csak az, akit
szó nem butít, fény nem vakít,
se rang, se kincs nem veszteget meg,
az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
a látszatot lenézi, meg nem óvja,
nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
ajkát hazugság nem fertőzi meg,
aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
s embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
ha neve nincs is, mégis valaki,
vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
tüzet fölöslegesen nem harangoz,
van mindene, ha nincs is semmije,
mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
vállalja azt, amit jó társa vállal,
és győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
többször cirógat, mint ahányszor üt,
de megmutatja olykor, hogy van ökle…
szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
aki oly áhítattal mondja ki,
mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
és lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
hogy azt csináld, amit akarsz,
s mindazt, miért más robotolt,
magad javára letarold,
mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
mint a reménység, napsugár, tavasz,
mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
ráönti illatát a szomjazó világra,
hogy abból jótestvéri jusson
minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad, te is csak…
gyáva rab vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, —
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd az ige bételik,
S az ígért óra érkezik,
Az Örökkévaló szemén
Átalragyog egy röpke fény,
És a föltámadás igéivel
Az arkangyalnak jőni kell.
Az angyal szót fogad neki:
Aranyvesszővel megveri
Mohos sírhalmok oldalát,
És zengi ébresztő dalát:
Reggel van! Újra nap süt! Emberek,
Ébredjetek, ébredjetek!
A hosszú rabság véget ér,
A földre újra visszatér
Az élet, s boldog vígalom
Zajátul zeng völgy és halom,
Hogy száműzetve elfut a halál,
S az angyalfecske egyre száll.
De sok-sok sírhalom felül
Tovább repül kedvetlenül,
Aranyvesszője nem suhog,
Ajaka szomorún susog:
Nektek nincsen miért ébrednetek,
Mert senkit sem szerettetek!
Forrás: Lélektől lélekig
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs „talán”, se „hátha”,
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: „igazán?”
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
Forrás: Lélektől lélekig
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –
Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért érzelmeink
Gyulassza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat?
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a magas,
Szent cél ne vesszen el.
S ha ez lesz életünk:
Édes jutalmat ad
A hon áldó szava
S a nyugodt öntudat.
Kecskemét, 1843. március 5-e előtt
Forrás: Lélektől lélekig
(Veress Miklós fordítása)
Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.
Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.
Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.
Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.
Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a „becsület” szavát.
Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.
Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
csak szánom megfeszített Krisztusom.
Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.
Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.
Forrás: Lélektől lélekig
Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!
Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
