Címke: erő

  • William Blake: A nyárhoz

    Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
    Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
    Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
    Gyakran veréd fel arany sátrad itt
    S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
    Rózsás tagjaid s virágzó hajad.

    Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
    Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
    Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
    Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
    Kristályfolyók partján dobd el selyem
    Palástod és vesd magad a habokba:

    A völgyek kevély pompádban szeretnek.
    Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
    Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
    És lányaink szebbek víg táncaikban:
    Van ének itt és bűvösszavú hangszer
    S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
    S a tikkadt főkön babérkoszorú.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • József Attila – Imádság

    Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
    Gyerekeink sem azért vannak,
    Hogy tiszteljenek bennünket
    S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.

    Hiszünk az erő jószándokában.
    Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
    Akár az égben laksz, akár a tejben,
    A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.

    Te is tudod, hogyha mi sírunk,
    Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
    Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
    De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,

    Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
    Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
    Most mégis, megfáradván,
    Dicséreteddel keresünk új erőt

    S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
    Szabadíts meg a gonosztól.
    Akarom.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Somlyó Zoltán: Szerelmes vers

    Válts utat: arra jöjj, amerre én!
    Bozótos sziklaszakadék peremén!
    Nem én: a szigorú sors mondja ezt,
    mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

    Születtél – s utamba vetett a por.
    Most már a szél is karomba sodor.
    Férfi csak így tehet, hogyha erős!
    Így tesz majd az utód. Így tett az ős.

    A kar mind bezárul: arra való!
    Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
    Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
    Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

    Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
    ha elejtlek a sziklaszakadék peremén…

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Nagy László – Himnusz minden időben

    Te szivárvány-szemöldökű,
    Napvilág lánya, lángölű,
    dárdának gyémánt-köszörű,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Te fülemülék pásztora,
    sugarak déli lantosa,
    legelső márvány-palota,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Siralomvölgyi datolya,
    festmények rejtett mosolya,
    templomon arany-kupola,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Díjra korbácsolt versenyló,
    lázadásokban lobogó,
    csillag, dutyiba pillantó,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Harctéri sebek doktora,
    hazátlanoknak otthona,
    mézes bor, édes babona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Piaci csarnok álmosa,
    nyomorúságnak táncosa,
    Szilveszter-éji harsona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Béta-sugárban reszkető,
    sok-fejű kölyket elvető,
    tengerek habján csörtető,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Minden időben ismerős,
    mindig reménnyel viselős,
    bájokkal isteni erős,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Öröktől belémkaroló,
    vánkosra velem hajoló,
    varjakat döggé daloló,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Iszonyattól ha szédülök,
    ha a pimaszság rámdönög,
    önmagammal ha küzdök,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Jog hogyha van: az én jogom,
    enyém itt minden hatalom,
    fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

    Felragyog az én udvarom,
    megdicsőül a vér s korom,
    galambok búgnak vállamon,
    gyönyörűm, ha segítsz engem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágének

    Ha ki merném mondani, ha ki mernéd mondani,
    világokat tudnánk emelni s rontani.
    Ha egy lépést én tennék, ha egy lépést te tennél,
    pergő csillagoknak avarán léphetnél.

    Ha vaskarom átfonna, ha tejkarod átfonna,
    napoknak, holdaknak járása más volna.
    Ha legyőzném ajkadat, ha szolgálnád ajkamat,
    nem volna virradat, nem volna alkonyat.

    Ha lebuknánk lihegve, ha lebuknánk lobbanva,
    az Úristen szíve is gyorsabbat dobbanna.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Szelíden, mint a szél

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    feltámadtam a világ ellen,
    dúdolva szálltam, ténferegtem,
    nem álltam meg – nem is siettem,
    port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
    cirógatott minden levél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    minden levéllel paroláztam;
    utamba álltak annyi százan
    fák, erdők, velük nem vitáztam:
    – fölényesen, legyintve szálltam
    ágaik között, szép suhanásban,
    merre idő vonzott s a tér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    nem erőszak s akarat által,
    ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
    áradtam a világon által,
    ahogy a sas körözve szárnyal:
    fény, magasság sodort magával,
    szinte elébem jött a cél.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    a dolgok nyáját terelgettem,
    erdőt, mezőt is siettettem,
    s a tüzet – égjen hevesebben,
    ostort ráztam a vetésekben:
    – így fordult minden vélem szemben,
    a fű, levél, kalász is engem
    tagad, belémköt, hogy lebben,
    a létet magam ellen szítom én.

    Szőkén, szelíden, mint a szél;
    nem lehetett sebezni engem:
    ki bántott – azt vállon öleltem,
    értve-szánva őgy megszerettem,
    hogy állt ott megszégyenítetten
    és szálltam én sebezhetetlen:
    – fény tükrözök csak, sár nem ér.

    Szőkén, szelíden, mint a szél,
    jöttömben csendes diadal van,
    sebet hűsít fényes nyugalmam,
    – golyó, szurony, kín sűrű rajban
    vüvített át, s nem fogott rajtam,
    s mibe naponkint belehaltam,
    attól leszek pusztíthatatlan,
    a szelíden győzök, mint a szél.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Jön

    Jön a nagy mocskos este, jön.
    Elébe állok.
    Nem mint hóhér elébe a
    bitó-virágok.

    Villámló vétkem: mindenem,
    én nem vagyok fegyvertelen.
    Lélek sötétje, hogyha mersz:
    végezz velem!