Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok – mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.
Forrás: Nyugat, 1928/24. szám
(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
Monika Bayernek
kapcsold
ki
melltartód
szépem
hadd
ússzanak
a
szerelmes
medúzák
heverjenek
a
homokra
kéken
tudja
meg
mindenki
reggelig
holdfényes
bólyák
a
melleid
Forrás: Szívzuhogás
A szája duzzadó cseresznye,
A keble két kis aranyalma…
(Mert végtelen Allah hatalma!)
A haja szőke, puha szőnyeg,
Lágy takaró a pihenőnek,
Amilyet únott, lusta kézzel
A hárem álmos asszonyai szőnek.
Az arca, mint a fölkelő Hold
Szelíd ezüstje,
A bőre illatosabb, mint a tömjén
Buja füstje,
És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
(Mert végtelen Allah hatalma,
És jósága kifogyhatatlan.)
Karcsú cédrus-ág a karja…
(Mert végtelen Allah hatalma,
És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
Karcsú cédrus-ág tövében
Kusza, kicsi fészek,
Selyem-moha.
Ha odanézek,
A szemem részeg,
Költők, tudósok és vitézek
Szebbet nem láttak még soha.
Két kis, kerek cipó a térde,
Egy tenyerembe beleférne,
Helyesen mondja Abu Nuasz:
„Meghalok érte!”
Mint a hatalmas sivatag homokja,
Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
E sivatagban vándorolni
S nem térni többé soha vissza,
Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
(Mert végtelen Allah hatalma,
És az övé minden igazság.)
És a csípője rózsaszín barackfa
Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
A bölcsek bölcse,
De már kezével lágyan simogatja
Abu Nuasz, a dalok atyja,
Míg Abu Manzur, a koldus arab,
Él a senki jogával,
És villogó, éles, fehér fogával
Jókedvűen beleharap…
fordította Babits Mihály
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
»Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« –
mondta sokszor – »mily kincset rejt az újjad!
Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
a munka megjutalmaz s boldogít.«
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
s december vacog fűtetlen szobámba,
és az újjaimat melengetem:
nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
Sok szép úrfi ajándékozna nékem
gyereket – ki később elveszne éhen!
Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
így spórolom meg az éhenhalást.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
S rágondolok közben a péklegényre.
Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
Jobban megy, szinte izzik a dolog,
ha szőrös, nagy testére gondolok.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
Vagy eszembe jut múltkor az a halvány
fiú, ki itt jött el az ablak alján:
nem látott engem, nem gondolkozott,
falhoz se fordult, kigombolkozott.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
ha magát nem csiklandaná meg olykor,
nehogy a világ őt nevesse ki –
csak a csuklója fárad el neki!
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
