Zsúfolt, fájdalmas folyamokból,
abból a részemből, ami nélkül semmise volnék,
abból aminek fenségét megteremteni célom, ha egyedül maradok is az emberek között,
saját hangom visszhangjából zengem a phallust,
zengem a nemzés himnuszát,
zengem délceg gyermekek és bennük délceg felnőttek szükségességét,
zengem az izmok bilincseit és a keveredést,
zengem az ágyastársak énekét. (Oh ellenállhatatlan vágyakozás!
Óh megfelelő testek kölcsönös vonzása egyenként és mindenkinek!
Óh néked is, bárki légy, a néked megfelelő test! Óh az, ami minden egyébnél nagyobb gyönyörüség!)
Az éhes fogból, amely esz engem éj és nap,
öröklött hatásokból, szégyenteljes kinokból tör ki dalom,
és keresek valamit, amit még nem találtam meg, bár sok hosszú éve kutattam utána:
zengem a lélek igaz énekét, a szeszélyes, véletlen éneket,
amely a legdurvább természettel, vagy állatok között újra születik.
Ebből, ezekből és ami velük összefügg, formálva meg költeményemet:
almák és narancsok illatából, madarak párzásából,
erdők nedvéből, özönlő hullámokból,
hullámok dühös csapdosásából, mely a szárazat veri, – ezeket dalolom! –
vidáman fölzenditve nyitányomat, a dallamot előlegezve:
az örömmel fogadott közelséget, a tökéletes test látványát,
az uszót, aki meztelenül uszik a fürdőben vagy mozdulatlanul fekszik a hátán és lebeg,
a női alak közeledését, – és tünődve, mig a szerelmi hús reszket, fájdalmasan,
készitve az isteni listát, magamnak vagy neked vagy akárkimásnak,
az arcot, a tagokat, tetőtől talpig mindent, és amit ez fölkelt,
a misztikus deliriumot, a szerelmi őrjöngést, a legszélsőbb odaadást.
(Figyeld jól és csöndben, amit most neked sugok:
szeretlek, óh egészen a te birtokod vagyok!
Óh bárcsak megszökhetnénk, te meg én, a többiek elől, és elfuthatnánk szabadon, törvény nélkül,
két sólyom a levegőben, két hal, uszkálva a tengerben, nem szabadabb mint mi;)
a szenvedély viharát, amely átjár és amely alatt fájva reszketek,
a két elválaszthatatlan szerető esküjét, a nőét, aki szeret engem, és akit életemnél is jobban szeretek, az esküt, amelyet most teszek.
(Óh szivesen kockáztatok mindent teérted,
óh hagyj meghalni, ha máskép nem lehet!
Óh te meg én! mit érdekel minket, hogy mit tesznek vagy mit gondolnak a többi emberek?
Mit ér nekünk minden egyéb azonkivül, hogy élvezzük és kimeritjük egymást, ha máskép nem lehet?)
A mestertől, a kormányostól, akire rábizom a hajót,
a generálistól, aki parancsol nekem és parancsol mindenikünknek, tőle kapva engedélyt:
a programmot gyorsitó időtől (ahogy most áll a dolog, máris tulságos sokat késlekedtem),
a nemtől, fonáltól és fonadéktől,
visszavonultságomtól, a sok-sok magányos sóhajtól,
a közellevők sokaságától, s hogy az igazi valaki mégis még hiányzik,
rajtam csuszkáló lágy kezektől, és az újjak szakállamba vagy hajamba vesző simogatásától,
keblekre vagy ajkakra tapadó hosszú csókok ájulatától,
a szoros öleléstől, mely engem és minden férfit megrészegit, elkábulva a kicsapongásban,
a házasok isteni kötelességeitől, az apaság művétől,
az örömújjongástól, a győzelemtől és megkönnyebbedéstől, az éjszakai ágyastárs átkarolásától,
a szemek, kezek, csipők és mellek tett-költészetétől,
a remegő kar ölelésétől,
a hajló test vonalától és az egymásra fonódástól,
az egymásmellett-pihenéstől, a redős ágytakarót visszahajtva,
az egyetlentől, aki szomorú, hogy el kell hagynia engem, és tőlem, aki szomorú vagyok, hogy el kell hagynom őt,
(még egy pillanat, óh gyöngéd várakozó, és újra visszatérek!)
a fénylő csillagok órájától, és a csepegő harmattól,
az éjszakától, melyből egy percre kiemelkedve föléberöpültem:
ünnepeljetek, óh isteni aktus! és ti, most készülő gyermekek!
s ti, erős ágyékok!
