Címke: érzékelés

  • Csoóri Sándor: Talán egy golyó

    Talán a hideg csapvíz lenne jó,
    talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,
    talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,
    madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,
    talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,
    az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,
    talán egy testvéri könyök nyomódása
    a bordám közé,
    talán egy golyó az ablakfába.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Jules Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem

    Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem,
    mindig határozott vagy és cáfolhatatlan,
    szemem láttára lesz belőled zene, dallam,
    s már lát a fülem is, éppúgy, mint a szemem.

    Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem,
    szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap
    hallom, amint dobogsz halántékom alatt,
    mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.

    (Rónay György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Kisüt a nap

    Ingó árnyékunk összeér,
    esőhízott lombok remegnek,
    száradó madarak csevegnek,
    napfoltokat rezget a szél;
    zöld tenyeredben ringok én,
    te emelsz vízirózsaszőnyeg,
    víz lettél? lágy hullámok nőnek,
    te hűlsz, te melegszel körém?

    Párában zsibbadó karok
    üresen nyúlnak ki utánad,
    – elfelejtem mit akarok –
    illattal érinted a számat,
    megcsókolsz átfutó eső.

    Most felleg vagy? emelkedő?
    eltűnsz a téged kereső
    vágyó szemek látóteréből,
    átlátszó, fényes lebegő.

    Képlékeny lettél? légnemű?
    betöltöd a teret köröttem.
    Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
    s hangtalan bezárulsz mögöttem.

    (1975. június)

    Forrás: FB

  • Rainer Maria Rilke – A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Forrás: Tandori Dezső fordítása

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig