Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved – öt betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szemedbe nézek látom a világot,
iriszedbe bújtatott képeket látok.
Hogyha kérdezel hangod úntalan édes,
ha nem egy zenekar, akkor vonósnégyes.
Markodban rejtőző hatalmas melegség
minden idegemnek igéri az estét.
Bőröd pórusai hajnalok láváját,
édes illatukat szűntelenül ontják.
Lelkedre, hogy nőjön, ritmusokat lopok:
koppanó lépteid dübörgő nagydobok.
S neked én viszem át a fogamban tartva,
e hatalmas szerelmet a túlsó partra!
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Forrás: kötet
Láttad már az éj színét?
A fehéren izzó szenvedélyt?
A fény, hogy szövi az éjszakát
Kócolt haján át meg át?
Láttad már az éj színét?
A kéken suttogó, hűs zenét?
A dallamot, ahogy a csenden át
Fűszerezi halk szavát?
Láttad már az éj színét?
A bársony ajkú feketét?
Ahogy testeden és arcodon
Íze remegve átoson…
Láttad már az éj színét?
Vörösen, hogy tépi szét
Az égig-erő vágyakat
Ha felröpít és elragad?
Láttad már az éj színét?
Szürkén ahogy soha még?
Megérint és ritmusát
Égő tűzzel adja át…
Láttad már az éj színét?
A színtelenül színesét?
Körbefog és átölel…
Sohasem felejted el!
Forrás: Lélektől lélekig
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
mint érzékeny műszer jelez földszínéig
felvirágzó ércet: érzékeim feléd
hajolnak, szelíd törvények igézik.
Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
ráégettél már s téged lát mindenben,
s a világot újra bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
s a megtért világot, a szebbet, az újat.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek, mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Lélektől lélekig
tenyeremben az arcod
mint forró csokoládé
felhevít – kortyonként
elmerülök benned
s nyelvemen olvad már
ajkad tejszínhab-puhasága
Forrás: Lélektől lélekig
Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.
Forrás: Lélektől lélekig
