Balzsamoztak az akáclevelek,
miket homlokod felövezni téptem,
nyugtalan cipőd ragyogott fehéren,
egész esténket bájjal töltve meg.
Eros szavára vetkőztettelek:
szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
sóhaja izzón csípőid hevében,
nyögte a vén pad férfi-kedvemet.
E szürke estén éledt újra itt
az örök tavasz… S az árkocska, mit
a fáradtság vont szemeid alatt,
a félhomályban olyan volt, akár a
tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya,
mely nézésed varázsán fönnakadt.
Forrás: Lélektől lélekig
