ujjaim kibogoznád
ha eljuthatnék hozzád
és várnál kaviárral
suhogó zöld madárdal
lugasával
színezüst halat adnál
ott állnék asztalodnál
napfény és hajad méze
hullna a terítékre
végre
Forrás: Lélektől lélekig
ujjaim kibogoznád
ha eljuthatnék hozzád
és várnál kaviárral
suhogó zöld madárdal
lugasával
színezüst halat adnál
ott állnék asztalodnál
napfény és hajad méze
hullna a terítékre
végre
Forrás: Lélektől lélekig
A tenger csupa mohó hími éhség,
csípőd körül mint szarvasbika bőg,
s mint roppant kar, óvón ölel a föld
setét szegélye. Bús, opálos fény ég
szemed hártyáján, hajadon, s e tört
csillámok közt mint csillagos fehérség,
őrzöd a haló esték fényességét,
mely soká ring a víztükör fölött.
Akár a melled, lüktető ütemmel
duzzad egyetlen hullámmá a tenger;
magához ránt egy párductáncú forgón,
s morgó, garázda szavakkal becéz,
s hogy finom combjaid közé hatoljon,
hegyesre mered habja, mint a kés.
Forrás: Lélektől lélekig
Balzsamoztak az akáclevelek,
miket homlokod felövezni téptem,
nyugtalan cipőd ragyogott fehéren,
egész esténket bájjal töltve meg.
Eros szavára vetkőztettelek:
szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
sóhaja izzón csípőid hevében,
nyögte a vén pad férfi-kedvemet.
E szürke estén éledt újra itt
az örök tavasz… S az árkocska, mit
a fáradtság vont szemeid alatt,
a félhomályban olyan volt, akár a
tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya,
mely nézésed varázsán fönnakadt.
Forrás: Lélektől lélekig
Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás, a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
egy időben
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. –
Előtte táncol Si Chy… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, –
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Chy… epedve dől oda…
Kaffka Margit fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesítik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved – öt betű…
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szemedbe nézek látom a világot,
iriszedbe bújtatott képeket látok.
Hogyha kérdezel hangod úntalan édes,
ha nem egy zenekar, akkor vonósnégyes.
Markodban rejtőző hatalmas melegség
minden idegemnek igéri az estét.
Bőröd pórusai hajnalok láváját,
édes illatukat szűntelenül ontják.
Lelkedre, hogy nőjön, ritmusokat lopok:
koppanó lépteid dübörgő nagydobok.
S neked én viszem át a fogamban tartva,
e hatalmas szerelmet a túlsó partra!
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
Mit tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy megérzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?
Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli meg a másik
lelket, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hivő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.
Nem én akartam,
hogy így legyen,
nem én csináltam
az életet
s nem én csinálok
belőle bűnt.
Forrás: kötet