Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
Visszaűzi komor barlangjába
A fakó és vonakodó holdat
Mielőtt dalolna a csalogány,
Úgy némít el Szépséged, s mindahány
Szép énekem elhagyja dallama.
És mint hajnalban a sík réten át
Szárnyain száguld a szél féktelen,
Durva csókjától megtörik a nád,
A zene hangszerét tönkretéve,
Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
Ha túlzott, elnémul a szerelem.
De szemeimben biztosan láttad,
Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
Más ajkáról a dalt te vigyázod,
S néma énekek, sosemvolt csókok
Céltalan emlékét én megtartom.
* A szerelem csendje (lat.)
Forrás: Magyar Bábel
